Tarassian Ehrelit

Tarassian hányatott életét tekintve, nem meglepőmódon, nem a legstabilabb Laer. Gyakoriak a hirtelen hangulatváltozásai, főleg, hogy a domhani korszakát nem tudja az előzőkhöz hasonlóan katalogizálni. Alapvetően barátságosan viszonyul bármilyen idegenhez, nevezhetnénk kicsit naivnak is, de könnyen elveszíti a bizalmát másokban, ami gyakran lesújtja. Labilis természete miatt könnyebben fordul Laestat alakba, de mivel eddigi életét a nyugodt Laederranon töltötte így ez nem fordult elő túl gyakran. Emellett kórosan felelősnek érzi magát a környezetéért, és ezért hajlamos átmenni tyúkanyóba.

A többi Laerhez hasonlóan nyurga, vörös hajú, arca kicsit hosszú. Arckifejezései között, azonban gyakori a szemöldök vonogatás, legyen szó egyről, vagy kettőről, ami a meglepettségtől a teljes lenézésig bármit jelenthet.
A Nap-Éj ünnep óta Laestatja a szokottnál is fenyegetőbb külsővel rendelkezik. A májszín bundát hol izzó vörös festések díszítik, hol pedig leborotválták, hogy láthatóvá váljanak a bőrbe tetovált, sötétben világító kadmet rúnák és díszítő motívumok. A karmai pedig, az azokat borító festéknek hála pedig olyan, mintha állandóan vérben áznának.

Laederranról csak szerszámait hozta magával, hisz tanulni jött, és nem holmi kalandvágy kergette. Ez jó pár vésőt, csiszolót és faragó szerszámot foglal magába valamint pár különleges, domhaniak által nem ismert eszközt.
Domhani kalandjai során azonban szert tett pár másféle értéktárgyra is. Kapott egy minőségibb szerszámkészletet, vett egy fegyverövet, csontnyelű vadászkést és egy egyszerű egykezes kardot. Valamint megkapta Elurvien fénymester kendőjét és egy pár eredeti Ousant, a hozzátartozó antilopló mintás fegyverövvel.

Tarassian az Ehrelit család harmadik gyermekeként jött a napvilágra, nagy boldogságot és egyben közel olyan, ha nem nagyobb, bánatot okozva szüleinek. A boldogság teljesen érthető, hisz minden szülő örül, amikor gyermeke a világra jön. A bánatot az okozta, hogy két testvérével ellentétben Tarassian, nem lány gyermeknek született. Hogy ez miért gond? Hogy megértsük el kell mesélnünk egy kalandor lelkületű Laer történetét.
Sorandinnak hívják a szóbanforgó kalandort. Alig húsz évesen elindult, hogy megismerje a világot és hírnévre tegyen szert. Átlagos Laer. Csakhogy Sorandin barangolásai során bebarangolt egy barlangot is. Nem éppen különleges üreg ez, sőt meglehetősen átlagos. Ugyanolyan, mint bármely másik, sötét, mély, párás és köves. Lakója azonban már nem éppen átlagos.
Haját zöldesre színezte a rátelepedett penészgomba. Arca, keze és lába ráncosra ázott a kis kőmedencében, amelyben napjait tengeti, miközben a cseppkövekről kövér cseppekben hullik fejére a nyálkagomba váladék. Rongyait egy már rég elfeledett világban még talán barnára festették, de mára már csak kosz színezi és a kicsapódott ásványi anyagoktól cserepesé és keménnyé vált.
Jó szándékkal hívhatnánk csak lápi boszorkánynak, hisz egy barlangban tanyázik, és inkább hasonlít egy cseppkőre, mint egy élő lélegző lényre. De foglalkozását tekintve mégis csak az, már ami az ázalgást, átkozódást és kotyvasztást illeti.
Sorandin éppen ázalgás közben talált rá, bár az előbbiek figyelembe vételéve nehéz lett volna nem ezen elfoglaltsága közben belébotlani. Mert kalandorunk pontosan így tett, elbotlott benne , hogy pontosabbak legyünk, szinte átgázolt rajta, mint karatty a mocsáron. (Megjegyzés: Sorandinnak fogalma sem volt róla milyen is egy mocsár, egész eddigi életét Laederran napfényes, gyümölcsöseiben és rétjein töltötte, vagy hogy léteznek e karattyok, de előszeretettel használta ezt a szólást)
A banya természeténél fogva nem örült az elbánásnak, melyben része volt, ezért is tőrt ki sűrű, bonyolult, ám de mégis szofisztikus káromkodás sorozatban. A Laer majd kifordult ijedtében, de nyugalmat erőltetett magára, és ennek tudatában gyors, lépésekben elhagyta a barlangot.
Egyesek ezt fejvesztett menekülésnek nevezték volna, gyakori orra bukásokkal a nehéz terep miatt, de Sorandin a többieknek mindig is méltóságteljes visszavonulásról beszélt miután felismerte, hogy valaki magánszférájába trappolt bele hősiesen.
Ezt a történetet említenem se kellene ha kalandorunk még a lápibanya-incidens előtt nem botlott volna egy másik érdekes dologba. Egy kupac, apró kalapú, nyurga törzsű, sárgás színű gombába. Mivel Laer volt , és mivel a Laerek még egy döglött keszekászból is italt főznek , úgy gondolta ez a kis telepnyi gomba tökéletes alapanyag lesz apja új italához és iszákjába tette.
Az ötlettel csak két gond volt.
Egy: Sorandin édesapja ekkora már sajnos elhagyta a gyümölcsösök és kocsmák világát, miután torkán akadt egy üveg dugója , amit egy baráti iszogatás során mókás kedvében a fogaival rántotta ki a palackszájából, ahogy azt barbár népeknél látta a kocsmában. A majd százéves kis sámli, amin az ominózus pillanatban ült, épen akkor gondolta úgy, hogy világgá megy és meg sem áll míg egy messzi királyságban a tróni posztig nem viszi, így aztán kifordult alóla. Sajnos a dugó Sorandin apjának torkába csúszott és a sámli sem jutott két lépésnél tovább.
Kettő: A jelentéktelennek tűnő gomba a lápibanya kedvenc kenőcsének elengedhetetlen összetevőjét alkotta, amit saját bevallása szerint arra használt, hogy bőrét fiatallá és elbűvölővé varázsolja. Az apró gombatelep hiányának felfedezése, valamint a már említett baleset oly mértékű gyűlölettel árasztotta el a fiatal Laerrel szemben, hogy kapásból csigát, vasat és kanalat ragadott, hogy megfelelő bosszút kotyvasszon. A bosszú végül egy átokban teljesedett ki, ami Sorandin ötven éves korában teljesedett be.
Sorandin ekkorra már átvette apja szeszfőzőműhelyét és messze földön híressé vált a lápi boszorkány féle gombából készült, különleges hatást elérő italról (persze Laerekre ez sem volt jelentős hatással). Az átok éppen születésnapján érte utol, amikor szerény családi körben koccintottak az egészségére. Minden ok nélkül Laestat alakba fordult és elvágtatott a hegyekbe, eszelős, gurgulázó morgások közepette.
A család persze furcsállotta az esetet és egy ideig reménykedtek, hogy dühe csillapodtával Sorandin visszatér hozzájuk, de ez sosem következett be.
A történet persze itt sem érhet véget, hisz még mindig nem világos a kapcsolat Sorandin története és Tarassian között.
28 évvel később újabb születésnapi ünnepségre került sor, Sorandin fia ünnepelhette 50. évét. Az ünnepség hasonló módon ért véget. Akárcsak a család következő férfi tagjának 50. születésnapján. Ez nem más volt, mint Tarassian nagynagybátyja. A család érthető módon félelemmel várta Tarassian nagyapjának három évvel későbbi születésnapját, ahol az események pontosan megismétlődtek.
Átok ült az Ehrelit családférfi tagjain.
Az előzményeket ismerve nem csoda, hogy Tarassian apja haját tépte, mikor megtudta, hogy fia született. Tarassian ettől függetlenül boldog gyerekorral büszkélkedhet: két szerető nővér, madár füttyös gyümölcsösök és csak egyszer látott egy vén Laestatot kóborolni az erdőben. A tudatlan boldogságot először a hitetlenkedés évei követték, amit a páni félelem váltott fel, mikor apja egy nap Laestat alakjában kirontott a fészerből és nem tért vissza. A félelmet a reménykedés évei követték. Sokszor járt Istarlinban, patikusokat, öregeket és idegeneket zargatva mit is tegyen. Egyszer egy messziről jött öregasszonyt is megkérdezett, aki azt vallotta fiatal éveiben egy ispotályban dolgozott. Az asszony azt mondta szó sincs olyan babonás marhaságról, mint átok, a baj valószínűleg valami örökletes betegség lehet, ami felolvasztja a gátat Laer ás Laestat között. Mire Tarassian babonás vénasszonynak nevezte és egy önérzetes tizenéves sértettségével kivonult a kocsmából, ahol eddig beszélgettek, még akkor is, ha ez volt az igazság.
A kudarcok és a gyorsan közeledő rettegett 50 –es (mindössze 17 éves volt ekkor) arra sarkalták, hogy megtanulja a domhani közös nyelvet és vándorútra induljon, idő előtt, hisz állandóan úgy érezte mindössze csak napjai vannak hátra. Nem jutott messzire. Édesanyja dühében már félig Laestat alakba fordulva, alig tízlépésnyire találta meg a kaputól, ugyanis a tervezettnél hamarabb fedezte fel a drámainak aligha mondható búcsúlevelet.
Tarassian életében ekkor következett be az apatikus időszak. Rendszerint felügyelet alatt tartották, állandóan attól félve, hogy elszökik Domhanba. A menedéket csak a zene jelentette neki, mint oly gyakran a Laereknél. Azonban nem volt jó zenész, még közepesnek sem volt mondható, hiába volt kiváló hallása. Csak később jött rá, hogy milyen tehetséges a hangszer készítésben. Szinte bármilyen eldobott tárgyból tudott olyan hangszert készíteni, amit bármelyik bárd szívesen használt volna. Nem meglepő hát, hogy hangszer készítőtanoncnak állt és rövid idő alatt elsajátította a mesterséget.
Végzetéről szinte meg is felejtkezett, amíg be nem töltötte a húszat és mestere el nem küldte Domhanra tanulni.
~
Hogy mi is történt velem Domhanon?
Először is gyorsan sikerült bajba keverednem. Nem is kicsit. Ugyanis az első napon egy teljes piaci forradalmat kirobbantani az már tehetsége kérdése. Persze nem a gazdasági értelemben (az tényleg kemény dió lenne), hanem a zöldség-hajigálós, csuszpájzos, korsóval-csapkodós, verekedős forradalomra gondolok. Persze nem azért mert én rebellis, vagy destruktív alak lennék, aki szereti a nyugalmas hétköznapokat efféle módon megbontani. Inkább csak rosszkor voltam rossz helyen, egy fajtársam -jelenleg is jó cimborám- ugyanis úgy gondolta dublőréként alkalmaz egy megdühödött kereskedővel szemben. Mindezt a beleegyezésem nélkül. A kereskedő engem hívén tolvajnak megpróbált móresre tanítani, amit én persze nem hagytam, és ahogy ez már csak a zsúfolt helyeken lenni szokott, a verekedés gyorsan tovább terjedt. Ideges természet lévén majdnem átfordultam a nagy zűrzavarban de Ceirran, az engem bajba keverő laer, még időben kiütött egy méretes gerendával. Majd az ő segítségével jutottam el jelenlegi munkaadómhoz, Domhan leghíresebb laer ivójának tulajához- egy talicskára dobva, ájultan. Acléan, egy igazi jólaer, és a Féllábú Geliar tulajdonosa engem inasának fogadott, Ceirrant pedig a dalnokának.
A napok azóta rendszerint békésen telnek, de egyszer kétszer nekünk is ki kell mozdulnunk a Geliar biztonságot nyújtó falai közül. Így került sor rövid kiruccanásunkra Laederranra. Ceirran lantjához akartam fát szerezni és kedves, kotnyeles barátom úgy gondolta neki is feltétlen szükséges a jelenléte. Felkerekedtünk hát, és miután sikeresen legyőztem iszonyomat, ami már gyerekkorom óta fűz a gyászdarazsakhoz, eljutottunk a Hársplatán erdők sűrű rengetegébe.
Sajnos a nyugalmas táborozás helyett egy rémálomba illő esténk kerekedett. Mivel kísérőnk eltűnt, és mire felkerekedtünk, hogy megkeressük, már sebesült laestatját találtuk, aki kétségbeesetten próbált védekezni egy másik megvadult és lángoló laestattal szemben. (Lángoló laestat, igen. A laerek között is vannak mágusok, bár nagyon ritkák és elméjük épsége is veszélyeztetettebb, ez az ára a különleges képességüknek, hogy nem csak laer formájukban, de laestatként is tudják használni elementáris erőiket.) Nem írnám le a harcot, de nem volt egyszerű, annyi szent, hiába voltunk hárman egy ellen. Én is, Ceirran is összeszedtünk pár csúf karmolást és sebet, de végül az ellenséges laestat felgyújtotta az erdőt is maga körül, így a lángfal elválasztott minket tomboló dühétől. Alighanem csak ennek köszönhetem, hogy még élek.
Következő kalandomat egy kadmet kacat-kufárnak köszönhettem, aki úgy gondolta megfelelő táplálék leszek már rég elfeledett istenének, Galarénak. A kacatos egy különös fordított világba zárt, amit Inverthannak neveznek. Itt kellett megtalálnom a kiutat jelentő hímezett selyemkendőt, és bár nem vagyok nyomozó, szerény véleményem szerint egészen jól teljesítettem. A kendőt egy elhagyatott ivó pincéjében találtam meg, miután megküzdöttem egy Alvadt Harcossal és két túlméretezett pincebogárral. A kendő, mint kiderült egy híres fénymágusé volt, és képes láthatatlanná tenni a beleburkolt tárgyakat.
Legutóbbi bajba keveredésemet mesteremnek ,Acléannak köszönhettem, aki egy napon szőrén szálán eltűnt. A saltusiak és a portálőrök végül Terakhra, a kadmet harcosok szülőhazájába irányítottak, ahová Acléan havi rendszerességgel járt át titokzatos küldetésekre. Most látom csak mekkora szerencsém volt, hogy kutatásom során belebotlottam Vektaranba, a Kadmor Dicsősége fogadó tulajdonosába, aki szintúgy jól ismerte Acléant, sőt mesterem őt látogatta meg Terakhon. Ő segített engem Erkmasz ellen is, aki Tulerol egyik követője, és alighanem minden vágya egy laestat szőnyeg az ágya elé, de Vektarannak hála, csak szócsaták bontakoztak ki az igazi csetepaté helyett. Acléan végül előkerült, de nem Terkhon, hanem saját borospincéjének foglyaként, ahová egy ismeretlen növény bódítóhatására esett le, a kulcsa nélkül. A fogadóban tartózkodó saltusi vezérkar, aki éppen Ceirrant tanítgatta a pitesütés rejtelmeire, pedig sikeresen kiszabadította mesteremet a pince ajtó leemelésével.
Azóta viszont Vektaran is tanítványának fogadott és kadmet harcra tanít a kisfiával együtt.

Kedves, öreg barátom!

A létező legnagyobb örömmel üdvözlünk itt, és természetesen elfogadjuk az előtörténetedet, valamint eddigi kalandjaid színes és élvezetes leírását. Minden vagyontárgyadat, 195 manádat, illetve 3510 aranyadat nyugodt szívvel pakold össze, és hozd át hozzánk.
További remek kalandozást kíván:

Gemorick Tranavalos
A saltusi lovagrend nagymestere