A mana és a mágia természete

**Falondril** Kedd Ápr. 18, 2017 3:30 pm

A mana és a mágia természete

Dorvus Ichrisar mester tollából

… Tekintsük hát meg, hogy mire is gondolunk akkor, amikor azt mondjuk: mana! Ez az első ránézésre egyszerű kérdés sokkal több titokra deríthet fényt, mint azt az átlagos teremtmény gondolná. Ha például arra vagyunk kíváncsiak, hogy a mana hogyan jelenik meg a fizikai világban, akkor mindenki tudja a választ: a testünkben keringő azúrkék gáz. De mit szólna hozzá a kedves olvasó, ha azt mondanám, hogy nem ez az egyetlen formája a mana megjelenésének? Mert hiszen tudjuk, hogy minden világot, melyet meglátogatnak a sárkányok, megáldottak a mana ajándékával. Hogyan magyarázható akkor, hogy a saltusiak nem használnak manát? A válasz erre a kérdésre: sehogy. Mégis az első számú manatörvény megdönthetetlenül áll. Elárulom hát kedves olvasó, hogy a saltusiak a mana egy olyan formáját használják, melynek természete csak és kizárólag Saltuson fellelhető: a kékacélt.

A kékacél nem más, mint a mana fémes változata, s ennek köszönhetően rendelkezik a fémek mágneses tulajdonságaival is. Miért lényeges ez számunkra? És miért taszítja a kékacél a manát, ha az nem más, mint ennek a csodálatos gáznak a kikristályosodott formája? A kedves olvasónak két mágnest kell elképzelnie maga előtt ahhoz, hogy ezt megértse. Ha a két mágnest ellentétes pólusaik felől közelítjük egymáshoz, akkor azok vonzani fogják egymást; ellenben ha azonos pólusaik felől próbáljuk összeérinteni őket, akkor taszítják egymást. Ugyanez a helyzet a kékacéllal és a manával is: mivel gyakorlatilag mindkét anyag ugyanaz, egymásra taszító hatást fejtenek ki.

Ez azonban továbbra sem elegendő ahhoz, hogy megfelelően kivesézzük a mana fizikai megjelenésének természetét. Mert hiszen a saltusiakban is van mana (bármennyire is vonakodnak ezt beismerni)! Ennek az anyagnak azonban más a természete, mint a hagyományos, általunk megszokottnak. Viselkedésében sokkal inkább hasonlít a kékacélra, mely nem is véletlen, hiszen a saltusiak évezredekig ki voltak téve a fémnek: abból csinálták eszközeiket, az azzal szennyezett fölből növesztették ételüket, az azzal szennyezett vízből ittak. Nem meglepő tehát, hogy ezt az anyagot antimanának nevezzük. Manataszító hatása sokkal kevésbé megfigyelhető, mint a kékacélé, de minden kétséget kizáróan létezik. Ennél többet azonban nem tudunk róla, így a továbbiakban csak a „normál” manával fogok foglalkozni.

Ehhez a kérdéskörhöz hozzátartozik az is, hogy a természetben hol található meg a mana. Azt már a korábbiakban láthattuk, hogy kékacél formájában Saltus az egyetlen hely, ahol fellelhető, de ez nem meríti ki az összes természetes előfordulás definícióját. Mint arra már korábban utaltam, ez a mennyei légnemű anyag a vérünkhöz hasonlóan a testünkben kering, méghozzá a maga érhálózatával. Ennek két központja van: az agy és a szív. De milyen központok ezek! Itt a mana nem kicsi szűk erekben csordogál, hanem medencékben gyűlik össze. Minél nagyobb az agyi medence, annál több manával rendelkezik egy személy. A szív medencéje viszont, kedves olvasó, ennél egy kicsit bonyolultabb. Mert ugyanis, amíg az agyi medencének az egyetlen feladata a tárolás, addig a szív medencéjének célja a mozgatás. Ha a kedves olvasó egy második, tisztán a manahálózatnak fenntartott szívet képzel el, akkor bármilyen tudománytalan is az eljárás (elvégre egy személynek nem nő hirtelen második szíve a semmiből), jó úton halad a megismerés felé.

Most, hogy megfelelően kitárgyaltuk, hogy a manának milyen fizikai formái vannak, áttérhetünk arra, hogy milyen elemi formákkal rendelkezik. Bármely mágus megmondhatja, hogy a mana kilenc elemi formát képes felvenni: tűz, víz, föld, levegő (habár a gyakorlati alkalmazásából kifolyólag ezt nagyon sokszor szélnek nevezik), jég (melyre csak az ark’seguth-ok népe képes), fény, árny (és semmi esetre sem sötétség, hiszen túl erős fény hatására bármely árnymágiával létrehozott konstrukció felbomlik), elektromosság (ugyanakkor a köznyelv jobban szereti villámnak nevezni) és hús. Ezen felosztás alapján különülnek el egymástól a mágikus iskolák is.

Azonban felmerülhet a kérdés a kedves olvasóban: mégis mi alapján veszi fel a mana ezeket az alakokat? A válasz nem más, mint a mágia! A mágia az a cselekedet, melynek során a manát manipuláljuk, és elemi alakkal ruházzuk fel. Tehát az még nem minősül mágiának, ha a manát kilökjük a testünkből, és különböző alakú és méretű struktúrákra formázzuk, szükség van hozzá az elemi esszencia hozzáadására is. Ezt pedig a kényszerítő akarat segítségével érhetjük el. Minden elem saját instrukcióval rendelkezik, melyeket a manának közvetítve létrehozható egy-egy varázslat.

A tűz eleme hőmérsékleti instrukcióval rendelkezik, melynek a leglátványosabb megnyilvánulásai a kisebb-nagyobb lángok. Azonban nem ez az egyetlen módja ennek az elemnek a használatára, és ami azt illeti nem is a leggyakoribb. Tűzmágiával a végletekig emelhető a mana hőmérséklete, akár életveszélyes magasságokba is.

A víz elemét tapasztásos instrukcióval lehet előhozni, melynek során a manát folyadék formájába kötjük, ezzel vizet hozva létre. Arra azonban a mai napig nem találunk választ, hogy az így létrehozott víz elpárolog-e, és ha igen, akkor manává válik-e.

A föld eleme szintén tapasztásos instrukcióra hallgat, azonban itt sokkal nagyobb koncentrációba sűrítjük a manát, ezzel kavicsokat, köveket vagy akár (elméletben) hatalmas sziklákat alkotunk.

A jég eleme, hasonlóan a tűzhöz, hőmérsékleti instrukcióval ellátott, csakhogy annak szöges ellentéte! A jég eleme a mana hűtését hivatott véghezvinni, a kellemes hidegtől kezdve a hatalmas jégfalakig. Egyes társaim itt a Világok Mágusainak Központi Szövetségében úgy vélekednek, hogy ez az elem nem más, mint a vízmágia és a tűzmágia egy meglehetősen furcsa kombinációja, de ezt az elméletet minden ark’seguth elutasítja, arról nem is beszélve, hogy bizonyításához Seguth Andur történetét is tanulmányozni kellene, mely sajnálatos módon nem lehetséges.

A levegő eleme meglehetősen furcsa. A szélmágusok maguk sem tudják, hogy a szeleket, melyeket megmozgatnak manával hozták létre vagy a manát csupán mozgató horgonyokként használják, hogy a levegőt mozgassák. Éppen ezért nem is beszélhetünk instrukcióról, hiszen tisztázatlan, hogy egyáltalán létezik-e.

Az elektromosság személyes véleményem szerint a legizgalmasabb az összes elem közül. Létrehozásához választó instrukciót kell adni a manának, hogy az elektromos töltések elváljanak egymástól. Ha elég sok töltést koncentrálunk, vagy elég közel hozzuk egymáshoz őket, akkor elektromos kisülés hozható létre. Engedje meg a kedves olvasó, hogy bevezessem ennek a gyakorlati alkalmazásába is, melyhez csupán négyszázharmincnyolcezer-ötszázkilencvennégy villámmágusra lenne szükség…

… Így tehát megoldható lenne Füstváros állandó problémája is, miszerint hosszútávon élhetetlen. És ezért válik ez az elem a személyes kedvencemmé.

A fény elemének instrukciója olyasmi, mely szavakkal leírhatatlan, ráadásul nem is csak egy van belőle. Az izzító instrukció hatására a mana levegővel érintkezve fehér fényt bocsát ki, míg a manipulatív instrukció hatására illúziók és optikai csalódások hozhatók létre. Abban nem vagyok biztos, hogy szilárd alakok létrehozhatóak-e fényből, de egyes Akadémiai mágusok úgy vélekednek, hogy megfelelően magas koncentrációjú manával megoldható egy ilyen szerkezet létrehozása.

Az árny eleme szintén két instrukcióval rendelkezik, csakhogy az egyik jóval alattomosabb, mint az eddigiek közül bármi. Az első instrukció a könnyűárny, mellyel a mágus könnyedén elrejtőzhet a sötétben vagy az árnyak között, azonban a létrehozott konstrukciók bármilyen fény hatására felbomlanak. A második instrukció az, amely miatt oly’ sokan rettegik az árnymágusokat: az örvényárny. Mert az ilyen instrukcióval ellátott mana mindent elnyel, akár egy örvény. Az ilyen konstrukciókat már csak fénymágia segítségével lehet megsemmisíteni.

S végül elérkeztünk a hús mágikus eleméhez. Talán a legellentmondásosabb az összes közül, hiszen ez a test és a lélek manipulációja. Instrukciója a fénymágiához hasonlóan lefordíthatatlan a mi primitív kommunikációs metódusaink segítségével, azonban biztosan köze van a katalizátorokhoz. Az eddigi elemekben mind volt valami közös: a mana volt az a médium, melyet működésükhöz használtak. A húsmágia ebben más. A legelterjedtebb elmélet szerint (melyet mellesleg magam is támogatok), a mana itt nem más, mint egy közvetítő csatorna, mellyel az instrukció eljut a katalizátorhoz, mely által a katalizátor válik a működési médiummá.

Ahhoz, hogy megvizsgálhassuk, hogy a manának milyen egyéb manipulálási módjai vannak, meg kell vizsgálnunk, hogy az egyes fajok miként viszonyulnak a mágiához, mind alkalmazásában, mind hozzáállásukat tekintve.

Az első és legfontosabb különbségtétel, melyet meg kell tennünk, az a természetesen és mesterségesen mágikus fajok, illetve a varázstalan fajok. Természetesen mágikus fajnak azokat nevezzük, akik ösztönösen, születésüktől képesek mágiahasználatra. Mágikus ismeretek tekintetében csupán kismértékű oktatásra szorulnak, ez is csak az ösztönösen bennük lappangó tudás felszínre hozatalára irányul. Idetartoznak az ark’seguth-ok, a faeldek és – bármely meglepő – a kadmetek. Ugyan egy kadmetet nem sűrűn fogunk varázslatokat használva látni, a legmeggyőzőbb bizonyíték, hogy ösztönösen képesek a mana manipulálására, az a Felemelkedettek és az istenek részére történő manaáldozat.

Mesterségesen mágikus fajoknak azokat nevezzük, akik nem rendelkeznek ösztönös manamanipulálási képességgel vagy képtelenek azt külső beavatkozás nélkül előhozni. Tanulás és gyakorlás az egyetlen mód számukra, hogy mágikus ismereteket szerezzenek. Ebbe a kategóriába tartoznak a domhaniak, a kromatok és a laerek. A kedves olvasóban rögtön megfogalmazódhat a kérdés, hogy a kromatok miért ide vannak besorolva, hiszen az ő népükből kerülnek ki általában a leghatalmasabb mágusok. A válasz pedig az elementáris kristályokban rejlik, hiszen ezek nélkül a kromatok nem képesek manamanipulációra. Ezen felül nekik is meg kell tanulniuk együtt élni a kritályok nyújtotta ajándékkal.

Varázstalan fajok azok, akik egyáltalán nem képesek mágiára, semmilyen formában. Csupán egyetlen faj, akik eme szörnyű sorsra kárhoztatnak: a saltusiak.

A lod’forhani lebegőkről sajnos nincs elég adatunk, hogy megállapíthassuk, melyik csoportba tatoznak.

Most, hogy ezzel megvagyunk, rátérhetünk a mana használatának három utolsó módjára: a manaátadás, a manakoncentráció és a manalopás.

Manaátadás során, ahogy azt a neve is sugallja, az egyik mágus manát ad át egy társának. Végrehajtásához fizikai kapcsolatra van szükség a két mágus keze vagy lába között, másként ugyanis nem lehetséges. A kadmet manaáldozat valószínűleg ennek a technikának a fejlesztett változata.

A manalopás technikájára a faeldek jöttek rá még a Jég háborúja során. Lényege, hogy a mágus testén kívülre került manával (az ún. szabad manával) egy másik mágus összeköttetést hoz létre, és ezen keresztül rákényszeríti akaratát. Ennek a fejlettebb változata a testen belüli manalopás, amikor az idegen mágus a testen belüli manával létesít kapcsolatot, azonban ezt szinte lehetetlen megtanulni, ráadásul fizikai kapcsolat is szükséges hozzá a két személy között. Az egyetlen élő teremtmény, akiről tudjuk, hogy képes rá, az nem más, mint Falondril Thaeri faeld császár.

A manakoncentráció az egyetlen olyan manamanipulálási technika, melyet csak a varázstalan személyek tudnak megcsinálni. Ennek során a harcosok mély transzba esnek, és manájukat befelé irányítva fokozhatják izomműködésüket, ezáltal nagyobb erőre és gyorsaságra szert téve. Veszélye, hogy a transz végén a harcos hihetetlenül kimerült lesz…

Dorvus Ichrisar, 840., Domhan.