Domhan történelme

Ha körbetekintesz ebben a hatalmas könyvtárban, melyben minden faj történelme, regéi, és tudományos felfedezése megtalálható, szerinted melyik a legrégebbi? És vajon melyik írja le a valódi történelmet, ami ezzel a földdel, és az őt benépesítőkkel történt? Nos egyik sem, és talán mindegyik. Egész életemet annak szenteltem, hogy a világok között vándoroltam, és kerestem a tudást, de inkább az talált meg engem.
Valamikor az idők kezdetén, amikor nem volt se élet, se halál, mikor az univerzum is csak gyerekcipőben járt, született két csillag. Évezredeken keresztül csak keringetek egymás mellett, mit sem törődve a másikkal. De eljött az idő, amikor egyesültek, harmóniát, szeretetet és törődést teremtve. Kettejük gyümölcse volt a Mag. A hatalmas mag sokáig keringett a semmiben, tökéletes helyet keresve a szárba szökkenéshez, és mikor meglelte azonnal le is telepedett ott. A világot, ameddig a szem ellátott, víz terítette be, aranyos felhők úsztak az égen, és kellemes szél játszott velük. De élet itt sem volt, hiszen a magja még csak most vetődött el.
Amint a víz fenekére ért, a mag azonnal gyökeret eresztett, és egy hatalmas fa nőtt ki belőle, amely felszívta a világ összes vizét, leveleivel felfogta a szelet, és lombkoronájával eltakarta a napot. A világ egy percre kiszáradt és meghalt. Majd a fa letépte az egyik gyökerét, és ismét feltöltötte vízzel a szülőföldjét. Megrezegtette leveleit, és így újból előhívta a szelet. Megrázta magát, és hagyta hogy a napfény átszűrődjön hatalmas lombján. Így született meg az első élet. Az Élet fája, vagy ahogy egyes kultúrákban nevezték a Bölcső, esetleg a Tudás fája. Sok neve van, de egyben mindegyik egyetért: az ősanya egy fa volt.
A Fa éveken keresztül nevelgette és rendezte a világot, hogy a lehető legkényelmesebb otthont adhassa az új generációnak. Hegyeket és völgyeket hozott létre, fenyveseket, tölgyeseket, patakokat, folyókat, réteket, és mezőket. Lassan olyanná formázta a földjét amilyet megálmodott. Mikor elkészült megrázta magát ismét, és egy magot ejtett a földre. Ez sokban különbözött attól, amiből ő szökkent szárba, hiszen itt nem kéreg, hanem mészváz vette körül a benne szunnyadó lényt. A fa szeretettel tekintett gyermekére, és várta, hogy az idő, és az ő gyermeke kikeljen tojásából. A mészváz megrepedt, és egy fekete gyíkszerű teremtmény mászott elő belőle. Szeme sárgán égett, és látszott benne a tudás, és a bölcsesség. Pikkelyes testéből két szárny meredt az ég felé, szájában hegyes fogak százai sorakoztak. Ő volt az első akik ezt a földet látogathatta, és az utolsó is. A fa a Tiarnaí nevet adta ennek lénynek, a saját fiának. A Sárkány az évek alatt hatalmasra nőtt, hogy a hegyek már csak sziklák voltak mellette, és a patakok, folyók, már csak vékony erecskék. Ekkor a Fa így szólt Tiarnaíhoz:
„Gyermekem, itt az ideje, hogy a saját utad járd, hogy irányt adja a következő nemzedékeknek. Ízleld meg vérem, hogy képessé válj érezni mindazt, amit én éreztem mikor megszülettél. Vezess mindenkit a jó irányba, de ne feledkezz meg arról, hogy minden élet kincs.”
A sárkány nem igazán értette pontosan mire is célzott ezzel a fa, de úgy tett ahogyan ő kérte. Megsebezte egyik gyökerét, és ivott az azúrkék folyadékból. Testében valami szétáradt, és meglátta mindazt, amit az anyja élt át egész idáig. Megértette a gondolatait, és látott egy fényes jövőről szóló álmot. A fa gyökerén ejtett seb egy pillanat alatt bezárult, és a törzsön egy hatalmas kapu nyílt.  Ez a seb egészen más volt, mint az, amiből a sárkány ivott. Mikor felhasadt, a Fa minden íze beleremegett, jó pár levele hullott alá pörögve a magasból. A hasadék magasabb és szélesebb volt, mint Tiarnaí és színesebb, mint bármi, amit valaha látott. Mélyén irizáló hullámok kergették egymást, és nevenincs színű fények cikáztak körbe. A hasadék hívogatóan intett felé.
A Fa szólt: Eljött az idő, hogy elváljanak egymástól, ideje, hogy Tiarnaí a saját útját járja. 
A sárkány érdeklődve szagolta a hasadást, de legyőzve óvatosságát, a  Fa noszogatására közelebb merészkedett. Teremtője megrázta magát és öt magot ejtett le Tiarnaí mellé. Mind az öt mag különböző színekben pompázott, és a Sárkány felismerte benne a saját tojását, amiből valamikor, réges-régen maga is előmászott.
A Fa kedvesen noszogatta gyermekét, hogy lépjen át a hasadékon, és éljen. Tiarnaí felkapta testvérei tojását, és átröppent a kapunk. Amikor átért, lenyűgöző látvány tárult a szeme elé. Havas hegcsúcsok, zöldellő mezők és erdők, azúrkék óceánok, és kihalt puszták. Homokos sivatagok, és bűzös mocsarak, sziklás hasadékok. Tiarnaí szemébe könnyek szöktek, hiszen tudta jól, hogy ezt a Fa hozta létre a gyermekeinek. A sárkány megfordult, szeméből sütött az öröm, és a boldogság. El akarta újságolni anyjának a hely gyönyörűségét. De a hasadék már nem volt sehol. Tiarnaí nem értette. Felszárnyalt ameddig csak bírta levegővel, és kereste ott. Mélyre bukott az óceánban, amíg a nyomás már nem volt elviselhető. Kereste a barlangokban, a pusztán, a mocsárban, de nem lelte soha többé a kaput, ami visszavezeti az anyavilágába. A hegycsúcs tetején lepihent, és üvöltött. Kikiáltotta minden fájdalmát, csalódottságát, és bánatát az ég felé, fel a csillagokig.
Még ki sem kelt testvéreit maga mellé helyezte és bús énekbe kezdett, az életfa elvesztéséről. Időbe telt, mire ráeszmélt, hogy a Fa nem kitaszította, hanem egy új útra terelte és egy olyan feladatot bízott rá, amit ő maga nem lett volna képes elvégezni. 
Tiarnaí csak dalolt és dalolt, míg hangjától a tojások megrepedtek és egyesével kimásztak belőlük a Sárkányfiókák. Öten voltak és az öt fő természeti elemet testesítették meg: 

A zöld, a természet és a megújulást hordozta a szívében, és emiatt kapta a Nádur nevet. 
Az ő hozta létre az év körforgását, a négy évszak rendjét, ő sarjasztott életet a földből. Bömbölése úgy szólt, akár a vihar az esőerdők felett. Pikkelyei a zöld minden árnyalatában tündököltek és gondolatait csak az érthette, aki képes volt egy fa türelmével hallgatni. 

Talamh volt a föld és a nyers erő lénye. Egyetlen szárnycsapással képes volt hegyeket emelni, és az ő gondos mancsai tették termékennyé a földet. Hangja, akár a sziklaomlás dübörgése, messziről elárulta, ha a Barna sárkány közeledik. Gondolatai erősek és rendíthetetlenek voltak, akarata beleégett azoknak a tudatába, akikkel beszélt. 

A vörös sárkány, aki a haragot, a tüzet, és az élni akarást testesítette meg Iasair-nak hívták. Pusztított, hogy aztán új élet serkenhessen a hamvakból. Számára a „kész” nem létező fogalom, hiszen mindent újra lehet kezdeni és mindennek van jobb és jobb változata. Szeszélyes, és kiszámíthatatlan, örömét leli a káoszban, de emellett a szeretet tüzét hordozza magában, aki a legapróbb életet is tisztelettel kezeli. 
Pikkelyei lángnyelvekként ragyognak és színük vibráló tűzszín. Mikor felüvölt, hangja úgy zúg akár a kitörő vulkán robaja. Gondolatai szerteágazóak, csalfák és erőszakosak, de a célja mindig egy: „Újat építeni és a régit elpusztítani!” 

Az Uisce nevet viselő sárkány az azúrkék fenevad volt. Ő az élethez elengedhetetlen táplálék, a nyugalom, a vízen habzó tajték és rejtély megtestesítője. Állandó háborúban állt testérével Iasairral, de egyikük sem volt képes felülkerekedni a másikon, hiszen dühük mindig kioltotta egymást. Haragja kitartó, akár a viharos hullámverés,hangja olyan zúgó, mint a legvadabb örvényé. Gondolatai mélyek, mint maga az óceán. Ha valaki nem vigyáz vele, könnyedén elsodorhatja a dühe. 

 Gaiothe mind közül a legszabadabb sárkány. Fehér pikkelyei vakítóan csillannak a nap fényében, szemében az ég tiszta kékje tükröződik, ahogy átvitorlázik a világok felett. A változást, a szabadságot hordozza magában, számára nem létezik tilalom, a szabályokra ügyet sem vet. Öntörvényű, más parancsolót saját magán kívül nem ismer el.
Ha elüvölti magát, az úgy hangzik, mint mikor a villám lecsap. Gondolatai szabadon szárnyalnak, soha nem pihennek, kevesen tudják vele tartani a lépést. 

Ez a hat Sárkány volt a világegyetem első létformája. Mindannyian azon munkálkodtak, hogy újabb és újabb magokat találjanak, akiket a szülőjük szórt szét az univerzumban. Megtanulták, hogy hogyan is kell olyan vágást ejteni a tájon, mint amilyet az Életfa hozott létre a saját törzsén és lassan elkezdték felfedezni maguknak a világmindenséget.  De miden vándorút után visszatértek a saját földjükre, ahol lassacskán dús és virágzó élet bontakozott ki. 
Minden újabb és újabb világba, ahol megfordultak, elvitték az életfa ajándékát, az éltető vért, melyet később Manának neveztek el.
A sárkányok kapukat nyitottak a világok szövetén, de akárhogy is próbálkoztak, soha nem sikerült bezárniuk őket. Ezért együttes erővel kiválasztottak egy üres világot és minden eddig létrehozott kaput oda irányítottak, hogy a Fa gyermekei megismerhessék egymást.
Ezt a földet Domhannak keresztelték. A világot hamarosan ellepték a különböző fajok képviselői és virágzó kereskedővárost hoztak létre, ami folyamatosan növekedett, és virágzott. De a sárkányok nem hagytak fel a kutatással és újabb világok felkutatását tűzték ki céljuknak, hogy végül meglelhessék az utat vissza, az Életfához. 
Ritkán, de ma is meglátogatják Domhant, noha életüket a saját világukban élik céljuknak megfelelően. Ha valaki bemerészkedik a földjükre, annak felelnie kell vakmerő tettéért.

Ettől ponttól pedig minden faj, a saját történelmét vezeti. Megszakad a kapcsolat a sárkányokkal, vagy éppen megerősödik. Csak kérdezzünk meg egy Saltusit és egy Kromatot, hogyan is születtek, és hogyan is jött létre a világuk. Két teljesen eltérő választ fogunk kapni, és mind a kettő tartalmazza az igazságot. De talán így is jó, hiszen Tiarnaí nem hinném, hogy akarta volna a rájuk épülő vallást, de azt sem, hogy a Fa léte feledésbe merüljön, vagy esetleg a tagadás végezzen az eszméjével.