Ceirran Carason

Név: Ceirran Carason
Nem: férfi
Faj: laer
Életkor: 22
Ismert mágiaág: A varázsos hangján kívül nem él effélékkel.

Jellem:
Mondjuk úgy, hogy Ceirran nagyjából ártalmatlan élőlény, abban a tekintetben, hogy általában még egy legyet sem tud kielégítő módon lecsapni. Ha viszont beszédről van szó, felér egy egész nehézlovas-regimenttel. Mint minden tisztességes bárd, ő is a szavakból él, és bizony mesterfokon forgatja verbális szögesbuzogányát, ha arra kerül a sor.
Amikor Ceirran éppen nem beszél, nagy valószínűséggel énekel vagy alszik, esetleg lanton vagy fuvolán alkot utolérhetetlen remekműveket (amit az utókor nyilván kellőképpen meg fog becsülni). Igazi művész, de nem a sarokbahúzódós-nebáncsvirág fajta, hatalmas tálentumához hatalmas egó is társul, úgyhogy olyan közönség még nem született, amitől ő megijedne.
Számos súlyos hibája ellenére (mint például a lustaság, önzés, felelősségtudat teljes hiánya), általában kedvelhetőnek tartják, hamar és gyorsan köt barátságokat, és az esetek nagytöbbségében elég jó színész ahhoz, hogy elkerülje az ellenségek szerzését.

Kinézet:
Ceirranról első ránézésre bárki megmondja, hogy Laer és ehhez nem kell különösebben alapos előismeret a Domhani fajokról. Dalnokunk hat láb magas, inkább inas, mint izmos és lássuk be, nem kelti egy epikus hős benyomását. Szerencsére, mint tudjuk, a Laerek valós ereje nem igazán az izmaikhoz kötött, úgyhogy ezekkel a paraméterekkel Ceirran még nem is olyan vészes alkat.
Az ifjú laer haja bordóba hajó vörös, szemei zöldek. Ruhái végletesen eklektikusak, külön örömét leli abban, ha egymást ütő színeket és mintákat hoz szoros ismeretségbe, úgyhogy időnként megjelenése egészen kaleidoszkóp-szerű.
Laestat alakja nem túlzottan tér el a normálistól. Marmagassága hét láb, hét hüvelyk, bundája sötétebb barnás. Ezt leszámítva meglehetősen átlagos, bár a szokásosnál egy fokkal agresszívebb. Karmai feketék, 15 hüvelyk hosszúak. Jól fejlett, izmos lény, nagyon nem jó ötlet keresztezni az útját.

Felszerelés:
(Még ÓDomhanról)
-Hársfa fuvola
-Egy fuvola, amit Acléan uram bocsájtott rendelkezésére
- Egy Holdalma nevezetű terakhi szürke üregi bagoly (vadászatra idomított)
- Egy igazi, laer hangszerkészítő által készített lant
-Kenderkötél
-1 csomag
sebhorgasztó
tilátor
madársáfrány
-1 kg. sózott, szárított hús
- Kulacs
- Üst
- Aszaltgyümölcsös kalács
- 1 kg.
aszalt rekegy
fürtösárpa
- 2 adag fűszeres lepény
- Színezett cukorkristály (bordó)
- Nagy hátizsák
- Vízamulett
- Árnykavicsok
- Fedeles, kicsi iránytű
- Tulerol pengéi 1 pár.
- Bőrmellény
- Fegyveröv
- Öv, díszes csattal
- egy üveg ezerfüge lekvár
- Aszlag méz
ill.:
3506 arany

Előtörténet:
A nevem Ceirran Carason és ami azt illeti nincs kizárva, hogy hallhattál rólam. Különösen, ha járatos vagy a domhani művészek köreiben, esetleg időnként leugrasz egy italra a Féllábú Geliarba. Nem? Még mindig nem rémlik a nevem? Kár.
Szeremcsére azért vagyunk itt, hogy ezen változtassunk, nem?
Szóval lássunk is neki: Istalrin közelében születtem, egy amolyan klasszikus, álmatag kisvárosban. Hogyha érdekel, Aucenon a neve. Van egy nagyobbacska lepárlója, egypár magtár, meg egy kisebb gyászdarázskaptár, de egyébként csak a gyümölcsösök közt megbúvó házakból áll az egész. Hetedik gyerek voltam a családba, úgyhogy nem állítanám, hogy felhőtlen öröm övezte a születésemet. Már csak azért sem, mert Ármányos havában nagyban dologidő volt, és senki nem akart otthon szöszmötölni egy csecsemővel. Nem lódítok nagyot (legfeljebb egy csöpp költői túlzás), hogyha azt mondom, életem első négy évében a legtöbb törődést a kaptárfosztónktól kaptam. Egyébként Horgas volt a neve, és a legelszántabb házőrző volt a faluban. Nagyon komolyan vette a dolgát. Ejh, de még mennyire! Az első emlékem az, hogy a birtokunk határában futó patak melletti billegő kövön ülök, és egy bottal csapkodom a vizet, hogy elijesszem a lábujjaim körül rajzó timpirókat. Lehet, hogy kicsit tényleg a kő peremén ültem, vagy nagyon a víz felé hajoltam, elég hozzá annyi, hogy Horgas betolult a képbe, elkapta az ingen gallérját, és hátraráncigált a legközelebbi fáig. Aztán még vagy öt percig meredt rám, mancsaival a mellkasomon, mire úgy érezte, megtanultam a leckét és elengedhet. Az, hogy ő volt a legjobb barátom, enyhe kifejezés. Inkább éreztem Horgast a családomnak, mint a bátyáimat és nővéremet, pláne a begyöpösödött, kizárólag a terméssel foglalkozni képes szüleimet. Aztán Horgast agyonverte egy fosztogató, aki a portálon túlról érkezett, és a hombárunk tartalmára fájt a foga. Csak a panaszos vonyításba fúló dühös ugatásra figyeltem fel, és mire odaértem, szegénynek már késő volt. Talán így kellett lennie, hiszen, ha Horgas nem hal meg, sosem szabadulok el a szülőfalumtól és nem jutok el Istalrinba. Merthogy letartóztattak, miután a fosztogatónak eltörtem hat bordáját, megszabadítottam három ujjától és kivertem mindkét szemét. Szerencséje volt a fattyúnak, hogy apám kimentette a karmaim közül. Mert ugye mondanom sem kell, hogy átfordultam. Egyébként akkor életemben először. Persze, részlegesen már előfordult, hogy előreengedtem a Laestatot, de hogy teljes mértékben átadjam a helyem, az példátlan volt. Példátlan és valahogy abszurd módon felszabadító. Mintha egész életemben magas nyomáson préselve tartottak volna, és most kinyitottak volna egy szelepet. Düh, elfojtott harag, mellőzöttség, veszteség és fájdalom egyszerre egyszerű és érhető dolog lett a másik alakomban. Természetesen meg akartam ölni a banditát. Az egyetlen gond, hogy tizennégy éves voltam.
Apám meghallotta a fosztogató sikolyait, és számára valamiért nem volt egyenlő érték a bandita és a kaptárfosztónk élete. Nem is kellett átfordulni teljesen ahhoz, hogy leüssön.
A következő emlékem már az volt, hogy egy gyászdarázs hasáról lógok, egy számomra határozottan kevéssé biztonságosnak rémlő hálóban, és azért imádkozom az égihez, hogy ha már meg akar nyuvasztani, akkor tegye gyorsan, és ha van rá mód, akkor szilárd talajon. Mint a zárkában kiderült, Istalrinban voltam, és a saját apám adott az őrök kezére. Nevetséges, de hálás voltam neki. Még akkor is, ha majd egy hónapot tartottak bent, mielőtt kiengedtek. Olcsón megúsztam, most, hogy utólag belegondolok. És miután harminckét nap múlva kidobtak az utcára, rájöttem, hogy ennél jobb dolog nem is történhetett volna velem. Istalrinban voltam, szabad voltam, és bár nem volt egy lyukas garasom sem, optimistán vágtam neki a kanyargós sikátoroknak.
Mivel a szüleim gyakran üzleteltek külhoniakkal, nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy tökéletesen megtaníttassanak a domhaniul. Jó a nyelvérzékem, és szerencsére a memóriám is, így nagyon hamar találtam magamnak munkát az egyik ivóban, méghozzá a Hóbortos kerületben. Mivel felszolgálónak fiatal voltam, csaposnak pedig alkalmatlan, a tulajdonos, Hoeren Aranis, amellett, hogy tolmácsként alkalmazott, megbízta az ivó muzsikusát, hogy tanítson ki. Sok Laer tehetséges a zenében. Mondhatni mindegyikünk muzikális alkat. De az hamar kiderült, hogy nekem még a szokásosnál is jobb fülem van. Két év alatt három hangszeren tanultam meg játszani: lanton, kecskedudán és fuvolán. Utóbbi máig a kedvencem.
Istalrin tökéletes hely egy fiatal fiúnak, hogy sokat lásson és tapasztaljon. Pláne, hogyha a város legnyüzsgőbb, legélettelibb negyedét nevezheti otthonának. Amikor nem volt rám a Sárga Kavicsban szükség, az utcákat jártam, ismerkedtem a többi ivó tulajdonosával, meg persze a felszolgálólányokkal, és amikor csak időm engedte, gyakoroltam az épp aktuális hangszeremen. Egy idő után saját magam írtam a dalaimat, és más ivókba is meghívtak alkalmi fellépésekre.
Itt jön az, amikor mélyet sóhajtok, egy fél percig meredtem figyelem a kandallótüzet, és te, kedves olvasó, elgondolkozol azon, vajon min is járhat az öreg Ceirran eszében. Bár a tekintetem minden bizonnyal komor volna, semmi tragikusról nincs igazán szó. Sőt, arra is meglehetősen nagy az esély, hogy csak azon gondolkoztam el, hol és mikor hagytam el a fél ezüstcsatot a csizmámról.
Az életem mondhatni tökéletesen alakult, úgy húsz éves koromig. Eszembe sem jutott a múlt, a családom, meg Aucenon. Időnként Horgas hiányzott, de ez volt minden. Mint minden Laer, húsz éves koromat betöltve, és már hivatásom ismeretében vándorútra kellett volna indulnom. Ugyan Hoeren felajánlotta, hogy szívesen alkalmaz anélkül is, hogy a hagyományokhoz hűen elkóborolnék a világ végére, ragaszkodtam hozzá, hogy körbenézzek a világban. Hogy miért? Fenébe is, hogy lehet ilyet kérdezni? Ahogy Aucenon szűk lett nekem ifjú koromban, úgy éreztem, hogy lassan Istalrint is kinövöm. Nem tagadom, mint annyi másik Laer ifjú, Domhanba vágytam. Kalandokat, lehetőségeket, új tapasztalatokat akartam szerezni és persze látni a saját szememmel a világ közepét. Nem csak Istalrin, nem csak Laederran nagy muzsikusa akartam lenni, hanem világok közötti elismerésre vágytam. Úgyhogy kerek három hete elindultam gyalog, csupán egy batyuval a portál felé. Várt a városok városa, a kaland és a hírnév. Várt rám Domhan.

És most jön az izgalmas rész, az epikus kezdet! Hiszen így kezdődik minden hősi ének, nem? A szépreményű, fiatal, jó kiállású legény felkerül a nagybetűs VÁROSBA, ahol csakhamar talál magának egy országút-vén mentort, valami aljas és rókaképű ősellenséget, majd a végén legalább egy grófnő, de lehet, hogy egy királyleány eljegyzésével zárja a sort. A lényeg, hogy legyen a történetben megbízható csatlós, számtalan veszély, szörnyek, boszorkányok, átkok, szende hölgyek és aranyos kiskutyák. A sorrend tetszőlegesen felcserélhető.
Mindenesetre a nagy hősi énekek ritkán kezdődnek szándéktalan zöldséglopással, és abból kitörő kötetlen fogású piaci polgárháborúval. Nem szeretném felhánytorgatni a múltat, hiszen az elbeszélésem lehet, hogy másokat érzékenyen érintene, úgyhogy csak annyit közlök, hogy sikeresen tisztáztam mind magamat, mind frissen szerzett tettestársamat minden képtelen vádpont alól. Még szép. Viszont, ha már a tettestársnál tartok, a legjobb lesz, ha megemlítem Tarassiant, barátomat és piteellátómat. Ő volt az a szerencsétlen honfitársam, akit életem kockáztatásával mentettem ki az őrjöngő piaci forgatagból és vittem el a Féllábú Geliarba, amit nyugodt szívvel nevezhetünk mindketten új otthonunknak.
A honosodás járulékaként még meg kell emlékeznem Acléanról, minden idők legfelűlmúlhatatlanabb patrónusáról, illetve az általa biztosított dalnoki állásról, amit a mai napig szerény személyem tölt be a Féllábú Geliarban. (ahol mondanom sem kell, teljes közmegelégedés övezi szerényke kis hírnevemet)
Jelenlegi napjaimat az érvényesülés indokolatlan csatornafedőktől és kiálló macskakövektől rögös útján való baktatással töltöm, és reménykedem benne, hogy előbb-utóbb már a sors is kénytelen lesz belátni, hogy egy hozzám foghattó tehetséget mellőzni egyszerűen az univerzum rendje ellen való súlyos vétség.
Végzem hát soraimat, de nem mivel a fogyatkozó nap gátol az írásban vagy kalamárisomban száradt volna (vala) be a tinta!
Csak javaslom, hogy próbáljon meg valaki úgy írni, hogy közben egy terakhi üregi bagollyal kell verekedni a papírért.
(Basszus, Holdalma, ne! Köpd ki, a rohadt életbe, KÖPD KI AZ ITATÓST!)