Airien Faelon

Név: Airien Faelon
Nem: Nő
Faj: Laer
Kor: 25 év
Ismert mágiaág: Nincs

Jellem: Röviden: édes mint a gurgalma. Vándor bárdhoz képest meglepően csendes és visszahúzódó tud lenni, ami (sajnos) sokszor el is bátortalanítja a lehetséges munkaadóit. A domhanit kissé a saját anyanyelvéhez hasonlóan, nagyon dallamosan beszéli. Kedves, csöndes attitűdje miatt sokszor alábecsülik, pedig igencsak éles eszű és kemény vitapartnernek bizonyulhat. Veszekedni viszont nem lehet vele: minél jobban sértegeted, ő annál aranyosabban mosolyog, a hozzá vágott szavak látszólag leperegnek róla... Úgy egy óráig, aztán kibukik belőle a szörnyeteg. Szerencsére az emberek többsége pár perc után feladja a dühítését, így kevesek tapasztalják meg a laestat rosszkedvét. Az állandó, csendes mosoly miatt néha nehéz felmérni, hogy pontosan mire is gondol. A zene az igazi szenvedélye, amikor énekel, akkor a lelkét tárja a világ elé - pontosan ezért olyan igézőek a dalai.

Kinézet: Laerhez képest kifejezetten alacsony, "csak" 186 cm magas, de vékony, törékeny alkata tökéletesen követi fajának sztereotip jellemzőit. Bőre világos, szeme zöld. Élénkvörös haja derékig ér, és bár általában kibontva hordja, gyakran díszíti néhány fonattal, esetleg szalaggal vagy virággal. Kényelmes, visszafogott, pasztellszínű ruhákat szeret viselni, amik praktikusak az utazáshoz is. Laestatja egy 230 cm marmagasságú, sötétvörös bundájú fenevad, amivel NEM szeretnél találkozni egy sötét erdőben. Meg egy világos erdőben sem.

Felszerelés: ?

Előtörténet:
Hangzavar, elmosódó színek és formák. A kezem egy lopótökből faragott csörgőre kulcsolódik szorosan, és én azt rázom dühödten, hogy figyeljenek rám. Néha egy-egy panaszos nyöszörgést is megeresztek, de senkit sem zavar - vagy nem is hallják. Pedig éhes vagyok! Megunom az egész cirkuszt, a földhöz vágom a csörgőt, és kieresztem a hangom, ahogy csak egy csecsemő képes. Torkom szakadtából üvöltök, követelem az édes, meleg, folyékony életet! Mindenki más is hangosabb lesz, de végre észrevesznek, és anyám felemel. Gyönyörű, és én áhítatosan bámulom az arcát, azt, ahogyan a fény megtörik göndör, vörösarany haján, ahogyan - a hangzavar és a káosz ellenére - gyengéden és szeretettel pillant rám.

Az apám nyakában ülök, olyan magasan, hogy szinte elérem a felhőket. Kacagva nyújtogatom a kezem az ég felé, és külön élvezem, hogy a legkisebb bátyám irigykedve pillant fel rám. Apa azt mondta, hogy már tavaly kinőtt abból a korból, hogy nyakba lehessen venni, de én még itt utazhatok, repülhetek, hogy szinte madárnak érzem magam. Végre én vagyok a legnagyobb! Magasabb vagyok, mint bármelyik a hat fivérem közül!

Tágra nyílt szemmel hallgatom Miarrín legújabb tervét. Lenyűgöz a nagyszerűsége. Ő a harmadik legidősebb, de ha taktikázásról van szó, nincs nála jobb a családban. Mint valami parancsnok, úgy osztogatja a feladatokat.
- Maerin és Meoran, ti lesztek az őrszemek! Tartsátok szemmel az utat mindkét irányban! Ha baj van, utánozzátok a keszekász riasztóhangját, de csak kétszer egymás után! Az előörs, vagyis a felderítőegység Airien lesz. Ő pici és amúgy is olyan ártatlan a képe, hogy még ha egyenesen bele is botlik valakibe, akkor sem lesz gyanús. Ha tiszta odabent a levegő, akkor targerlét játszol, világos?
Komoly képpel bólintok.
Ha Airy megadta a jelet, indul a fő csapat: Megorion és Moahas. Airy felmászik a fára a derekára kötött kötéllel, amit aztán leenged. Ti felhúzzátok hozzá a kosarat, amit ő megpakol tilóbarackkal, aztán visszaeresztitek, átteszitek a cuccot a zsákba, és mehet vissza a kosár. Ha tele a zsák, megrángatjátok a kötelet, és Airy lemászik.
Büszkén kihúzom magam. Az apró termetem és a fürgeségem kiemelkedő szerephez juttattak ebben a tervben, és én büszke vagyok rá. Olyan jól fogom csinálni a feladatomat, hogy Miarrín még meg is fog dicsérni!
- A tartalék csapatot, aki baj esetén az elterelést végzi, Mievellon és én alkotjuk. Ha húzós a szitu, meneküljetek az alvég felé, a szederalma-ültetvények felé meneküljetek, mi a terembérek körül okozunk majd egy kis zűrt. Minden világos?
A többiekkel együtt bólogatok, izgatottan ragyogva várom az akciót, melynek keretében több kiló tilóbarackot szerzünk majd Felorion bácsi kertjéből, aztán győzelmi ünnepen elfogyasztjuk. Moahas persze kísérletezni akar majd a gyümölccsel, és hét végére feltalál majd egy újfajta bort, amit rejtegetni kell majd anyu és apu elől, de ez is izgalmas feladat, és én nagyon szeretem Moahast. Ő a legfiatalabb bátyám, és mindig vicces ötletei vannak. A múltkor például gyászdarázs tojását tette bele a legújabb találmányába, valami olyan undorító kotyvalékot létrehozva, hogy azóta is csak egy-egy nagyon jól sikerült akció után iszunk belőle. Ilyen gusztustalan dolgot a felnőttek biztos nem engednének közel a szánkhoz, úgyhogy tökéletes győzelmi borrá vált. Sajnos hamarosan elfogy, de remélem a mostani eset után is kapunk majd egy keveset. Megorion, az elsőszülött persze nem fog kérni, olyan finnyás, hogy csak és kizárólag kétféle gyümölcsöt hajlandó megenni: a tilóbarackot és a gyászegrest. Azért a mókában mindig benne van, és nagyon magas meg erős, Miarrín ezért is őt küldte a zsákot cipelni.
Kissé talán elhamarkodott győzelmi merengésemet Miarrín szakítja félbe, ahogy megadja a jelet, és jól összeszokott csapatunk, mint valami elit osztag, nekivág. Izgatottan indulok előre, bokrok alatt és fák törzse mögött surranva, át a kerítésen. Odabent alaposan körülnézek, nehogy bármi elkerülje a figyelmemet, még a ház ablakain is belesek, de Felorion bácsi nincs otthon. Dobogó szívvel felvetem a fejem, és halkan felburukkolok. Kivételesen jó érzékem van a hangokhoz, anyu azt szokta mondani: szinte bármit tudok utánozni, és izgatottságtól elfúló hangom most még jól is jön a targerle-búgásom hihetőbbé tételéhez. Nem sokkal később már fent ülök a fán, és a lédús tilóbarackokat pakolom a kosárba. Alig tudom megállni, hogy nem harapjak bele az érett gyümölcsbe, de a zsákmányból majd egyenlően részesülünk, és nem lenne szép dolog előre nassolni, arról nem is beszélve, hogy ha futni kell, akkor bizony kifejezetten terhessé válhat a megtömött pocak. De nem kell futni, Miután megtelt a zsák, lekúszom a fáról, és visszaosonunk a többiekhez. Mindenki csöndben, fegyelmezetten indul tovább a rejtekhely felé, nem merünk még inni a Laestat bőrére. A szűk kis barlangba már alig férünk be, de csak ott merjük kiengedni a hangunkat. A fiúk hujjognak, és egymás vállát lapogatják, már amennyire ez lehetséges, Moahas megborzolja a hajam, és Miarrín rám vigyorog.
- Szép munka, Pöttöm!
Széles mosolyra húzódik a szám és kicsit kihúzom magam. Aztán Mievellon kinyitja a zsák száját, és végre a tenyeremben mosolyog a gyönyörű tilóbarack. Az édes gyümölcsillat hamarosan betölti a barlangot, ahogy mindannyian élvezettel szürcsöljük a levet.

Anyám énekel, és lassan mindenki - mind a heten - ágyba bújunk a nagy, közös gyerekszobában. A tér mértani pontossággal, szigorú szabályok szerint van felosztva - persze enyém a legkisebb szelet, hiszen én vagyok a legkisebb. Apám sokszor mondja, hogy legalább nálam rendnek kéne lennie, egy lány szobája (vagy szobaszelete) nem lehet rendetlen, de csak elképzelem a bátyjaim vigyorgó képét, ahogy a rendrakási kísérleteimet figyelik gúnyosan, és máris elmegy a kedvem a dologtól. Arról nem is beszélve, hogy ha fontos lenne nekem a rend, akkor csakazértis teledobálnák minden kacattal.
Anyám hangja beburkol minket, kényelmesebben takar be, mint a puha takarók. Meoran álmosan ásít mellettem, én pedig lehunyt szemmel, lélegzetvisszafojtva hallgatom a szárnyaló dallamot, amibe a testvéreim puha szuszogása vegyül. Ide tartozom, ebbe a tökéletességbe, ahol a zene összefog minket, majd átemel az álmok földjére.

Egy kötélen himbálózok a ház oldalánál, Megorion tart odaföntről, laestatjának izmos medvekarjai meg sem rezzennek az erőfeszítéstől, ahogy próbál közelebb juttatni engem a kamraablakhoz. Én kapálózva igyekszem segíteni, de csak valami dühös sziszegést kapok válaszul, hogy maradjak nyugton, vagy ledob. A többiek a szokásos feladatokat látják el, vagyis elvonján anyu és apu figyelmét, illetve szemmel tartják az odakint lévőket, nehogy lebukjunk. Végre egy lendítésnél meg tudok kapaszkodni az ablakkeretben, és gyorsan odahúzom magam. Anyu tegnap gyászegreses pitét sütött, és nekünk feltett szándékunk megszerezni azzal a nagy üveg kopaszfüge-lekvárral egyetemben, amit még Hillenea néni hozott át a múlt héten. Az ablakot egy karommal kinyitom, ebben én vagyok a legjobb: bárhová be tudok jutni egy hajtű vagy a karmaim segítségével. Persze ez utóbbival Megorion is képes, de az én módszeremmel minden épségben marad. Kicsit megrángatom a kötelet, mire az megereszkedik, én pedig csöndesen lehuppanok a kamra padlójára. Hamar megtalálom, amit keresek, de mielőtt távoznék, a figyelmemet magára vonja egy guriga finom sárgaporcsinos terembérsajt. Moahassal ez a közös kedvencünk, úgyhogy török belőle egy darabkát, és a zsebembe rejtem. Visszakapaszkodok az ablakpárkányra, újra megrángatom a kötelet, majd amikor érzem, hogy megfeszül, kimászom az ablakon, óvatosan visszazárom, aztán elengedem magam. Próbálok vigyázni a lekvárosüvegre, ahogy egyre feljebb és feljebb szállok az erkély felé. A büszkeség újra felbuzog bennem, amikor újra szilárd padló van a talpam alatt, és átnyújtom Megorionnak a szerzeményeimet (a sajt kivételével).
- Airy, egy kincsesbánya vagy! - vigyorog a bátyám, én pedig visszanevetek rá. Most pedig jöhet a lakoma!

A szoba megremeg az egymásnak rontó Maerin és Meoran léptei alatt. A többiek egy nagy kört alkotva szurkolnak a két laestatnak, én pedig az ágyamon állok, hogy átlássak a többiek feje felett. Már vagy öt perce megy a küzdelem, és eddig még egyiküknek sem dikerült felülkerekednie. Most viszont mintha Maerin állna nyerésre. Nekigyürkőzik, és iszonyatosat taszít Meoranon, aki egyenesen Mievellonnak ütközik. Sajnos. Mievellon kissé hirtelen haragú, most is azonnal előbukkan a laestatja, és visszalöki Meorant. Azaz csak visszalökné, mert Meo nem idióta, számít a dologra, simán kitér az ütés elől, amit így Megorion kap be, aki az ágyamnak tántorodik. Laestatba váltok, érzem, ahogy a tagjaim megnyúlnak, ahogy a bőröm megvastagszik, akogy eddig vézna karomra erős izomkötegek tapadnak; érzem, ahogy bunda serken az irhámból, és kicsit sajnálom a ruhát, ami rajtam volt. De megérte, mert a három méteres marmagasságú Megorion nehéz laestat-testét így is épp hogy csak elbírom, laer formában esélyem sem lett volna, simán kilapulok alatta. Tíz másodpercen belül már mindenki csépel mindenkit, kölcsönösen osztva és kapva az ütéseket, vicsorgó pofák nyílnak harapásra, karmok villannak, de mind tudjuk, hogy ez csak játék: az agyarak nem tépnek bele igazából a torokba, és tenyérrel ütünk karmolás helyett. Vigyázunk egymásra. Néha eltűnődöm azon, hogy milyen remek harci egység is lennénk így heten. Mindegyikünknek máshoz van tehetsége, az évek alatt remekül összecsiszolódtunk, és nagyon komoly kiképzésben részesítettük egymást: az iménti egy-egy elleni küzdelmektől kezdve a mostani mindenki-mindenki elleni nagy verekedésekig mindenféle harcmodort ismerünk. Van, hogy két vagy három csapatra bomolva csépeljük egymást, van, hogy hat testvér van egy ellen. Jaj a világnak, ha összefogunk ellene!

Apám kivételesen megengedi, hogy igyak az új fűszerborunkból. Eddig még sosem kaptam, mert túl kicsi voltam, és az alkohol állítólag károsan felpörgeti a gyerekeket. Szerintem ezt csak a szülők találták ki, akiknek sokszor alapállapotban is túl sokak vagyunk. Az íz lenyűgöz, és az utána következő pengeéles tisztánlátás szinte elbódít. Most értem meg igazán, hogy miért szentelte apám az egész életét az ízek és a szeszfőzés rejtelmeinek, most értem meg, hogy Moahas miért veszi olyan komolyan a családi tradíció folytatását. Szélesen elmosolyodok, és újra apám felé emelem a kupámat. A gondolataim sebesen szárnyalnak, hirtelen mindent élesebben érzékelek magam körül. Bárcsak mindig ilyen tiszta fejjel látnám a valóságot!

Ijedten nézek a mester morcos arcába, és óvatosan megfújom a fuvolát. A hang, ami kijön, ugyanolyan reszkető és bizonytalan, mint én magam, és a mester felpattan dühében.
- Nem, nem, nem! Ostoba tanonc! Hogy magyarázzam el úgy, hogy a csökött agyad is felfogja?!
Azzal kikapja a kezemből a hangszert, és belefúj. Erőteljes, szárnyaló dallam szökik ki a fuvolából, és én újra emlékeztetem magam, hogy e miatt a tudás miatt vagyok hajlandó elviselni a mester borzalmas durvaságát.

A domhani nyelvet tanulom a mesterrel, és egész jól mulatok azon, hogy mennyire illik ez a kemény, dallamtalan nyelv a tanárom türelmetlen mogorvaságához. Legalábbis próbálok erre koncentrálni, és nem arra, amint éppen domhaniul szid le, amiért "éneklem" a nyelvet.

A mandolin szinte a kezembe simul. A mester először engedett közel ehhez a zeneszerszámhoz, és és azonnal érzem, hogy ez lesz a kedvencem. A furulyát is szerettem, nem úgy, mint az átok fuvolát, de ez... Végigfuttatom az ujjaim a húrokon, élvezve az érintésüket. Olyan, mintha a pendülésük üdvözölne, mintha hazaértem volna. Az aranymahagóni nyakon olyan természetességgel futnak le a húrok, hogy egyszerűen tudom, hogyan fognak megszólalni. Kivételesen nem figyelek a mesterre, csak halkan elkezdek játszani. A zene szinte magától szabadul fel az ujjaim alól, felrepít a felhők fölé, és megtölti a lelkem. Nem tudom, meddig ülök a mandolinnal, meddig tudom kitartani a varázslatot, amit a muzsikával hoztam létre. Amikor végül abbahagyom, a mester csöndesen rám pillant, a szeme valamiért jobban csillog, és csak annyit mond rekedten:
- Egész jó első próbálkozás.
Félénken elmosolyodok, hiszen ez a legnagyobb dicséret, amit valaha hallottam tőle.

A mester és a családom is kijöttek elém, hogy elbúcsúzzanak Anyám sír, apám és a mester is gyanúsan sokat pislognak, bezzeg a testvéreim nevetve lökdösnek és a hajamat borzolják. Anyám éppen azt magyarázza, hogy hány zöldséglepényt és hány gyümölcsbatyut csomagolt az útra, apám zavartan hozzáteszi, hogy vörösagyag kulacsomba töltött egy keveset a tavalyi csodálatos fűszeres mézborunkból. A fiúk apróságokkal tömik meg a zsebeimet, olyasféle dolgokkal, amikre ugyan semmi szükségem nincs, de mégis arról mesél, hogy gondoltak rám: pintyőketoll, érdekes kavics, aszalt gyümölcs, némi domhani pénz, de mégis Moahastól kapom a legjobb ajándékot. A kis keszekász izgatottan szimatolja a zsebem, amibe a gyümölcsöt tettem, és amikor egy armadilt nyújtok neki, olyan elégedettséggel telepszik fel a vállamra, hogy muszáj nevetnem. A mester egy ideig zavartan téblábol, majd átnyújtja nekem azt a bizonyos aranymahagóni mandolint, amin megtanultam játszani.
- Megérdemled, kölyök. No, menj! Menj már!
Még egyszer megölelek mindenkit, aztán mosolyogva a portál felé - Domhan felé indulok.