Aishan Sar

Név: Aishan Sar
Nem: nő
Kor: 22
Faj: Ark’Seguth
Foglalkozás: Tanuló és alkalmi munkák
Ismert mágiaág: Jégmágia


Jellem: Igaz Domhanon születtem, de szüleim életvitele rám is hatott. Olykor már unalmas is néha a nagy csönd ami otthonunkban lakik. De van amit még ők se tudnak nekem átadni. Méghozzá a tudást, a jégmágia teljes ismeretéhez. Persze az alap dolgokat minden gyermek tudja, de én minden tudást akarok...Ha ezt elérném, lenne e esélyem haza jutni? Persze ez nem panasz, Domhan se olyan rossz, sőt olykor nagyon is szeretem az utcák zajait, de még is csak bennem bujkál a vágy az igazi haza iránt. Elég bizalmatlan személy vagyok egyépként, de nagyon szeretem figyelni a többi élőlényt. Persze a faeldektől a seguth jobb ha távol tartja magát, de a többiek viseletes dolgai olykor még csodálattal is el töltenek és úgy kell magamra parancsolnom hogy ne bámuljak oly nagyon mert még félre értik. Magamnak való vagyok, de jól kijövök másokkal, ha kezdeményeznek. Nos ilyen eddig nem sok akadt, de talán azért mert elég sokat kell dolgoznom, ahhoz, hogy pénzt szerezek a célom eléréséhez. Ez sem panasz, hisz valamit valamiért, semmit se adnak csak úgy a szánkba. Amit akarunk azért megkell dolgozni.


Kinézet: Seguthokhoz illően nézek ki, halvány szürkés hajamat még van hova növesztenem. Szemeim fagyos kékek és bőröm sápadt fehér. Ruhák terén törekedek az egyszerűségre de a levegőben olykor meglebbenő köpenyt nem tudom elfelejteni. Nem első számomra a nőiesség, sőt jobb is a bájakat elrejteni, másként túl sok figyelem szegeződne rám. Számomra úgy is meg van a cél, amitől nem tud semmi eltántorítani. Talán ennek a bizonyítására varrattam egy tetoválást a karomra, mint amolyan bélyegként hogy mindenki lássa, jégmágia használó vagyok, jobb ha elkerültök.(és nem azért mert olyan félelmetes vagyok hanem mert nem akarom a felesleges akadályokat a célom felé, a felesleges harcokat)Eljön majd az idő mikor ez a tetoválás jól fog jönni nekem a manám kiterjesztésében.

Felszerelés: Ikerkéseim vannak, amit apám hagyott rám. Emellett egy hosszú, egyenes pengéjű kard is a tulajdonomban van, amit meglepő módon találtam Domhan egy zűrösebb utcáján, így hát megőrzésre van a birtokomban. Illetve nyertem a Nap-Éj Ünnepen nyertem egy nagyszerű Saltusi rövid tőrt. 3790 arany.


Előtörténet: Domhanon születem, így hát lehetetlenek tűnhet, hogy megismerjem igazi hazánkat. A szüleimet egy nekem el nem mondott ügy miatt száműzték. Milyen kár. Úgy szeretném látni a vidéket, ahonnan származunk. De kicsit előre rohantam. Születésem nem volt túl egyszerű, nem egyedül fogantam anyám méhébe, de ikertestvérem nem érte meg a napvilágot. Már 8 éves is voltam, még is úgy éreztem anyám még mindig mintha neheztelne rám testvérem haláláért. De apámnak fontosabb volt, hogy én élek, pedig testvérem fiúnak született volna. Apám rengeteget dolgozott, alig volt otthon velünk, de mivel anyám mellett sose éreztem magam biztonságban, bár okot nyíltan erre nem adott, hát inkább az utcákat jártam kölyökként. Sokszor láthatatlanul cikáztam a magam játékait játszva, elképzelve hogy vadásznak rám és én menekülök, mindenkit üldözőnek látva. Ilyenkor, kellemesen kimerülve tértem haza és már zuhantam is az ágyamba. Anyám nem kérdezett, ellátott de nem foglalkozott különösebben velem. Nem bántam a magányt, megtanultam Domhan utcáin, láthatatlanul közlekedni, persze nem szó szerint, de kiismertem olyan zugokat, amik elrejtettek mások elől (elég cingár kislány voltam és nem is túl magas, így hát könnyedén befértem bárhova) Ezek a rejtekhelyek olykor nagyon jól jöttek, ugyan is kamasz koromban elkezdett kissé ragadni a kezem. Itt- ott lenyúltam egypár dolgot, aztán elbújtam az üldözőim elől, de ez is csak játék volt és megfigyelés. Élveztem figyelni az emberek reakcióit már akkoriban is. A játék végére az elcsent dolgokat vissza is juttattam, talán ezért nem lett belőle nagyobb probléma. Aztán olyan 13 éves koromban apám rajta kapott egy ilyen kis játékom alkalmával, és nagyon megszidott. Pár napra még be is zárt, mert tudta ennél nagyobb büntetést nem is tudna kiszabni izgága lányára. Esténként mikor haza ért, oktatni kezdett engem, így kezdődtek meg a tanulmányaim. Apám nagyon szép kort ért meg, és nagyszerű vadász volt, de ő se volt hallhatatlan. Mikor elment, én is elmentem, és anyám nem tartott vissza. Nem volt könnyű eleinte, de amint szereztem egy kis pénzt és egy hajlékot, ahol lehajthatom a fejem, már is sokkal nyugodtabb lett minden. Ekkoriban már 17 éves voltam, és már nem játszadoztam, bár a hosszú sétákat az utcán a mai napig nagyon szeretem, figyelve a többieket. És álmodozva. Akkoriban fogalmazódott meg bennem, hogy mit akarok. Akarom, hogy eljöjjön az a nap, hogy átjutok a kapun és beengednek a hazámba. Tudom, hogy ez nem lenne egyszerű, hisz sokan csak nevetnek az efféle gondolatokon, de én akkor is látni akarom azt a világot. Hallani saját fülemmel, a mocsári lények hangját. Merthogy a szüleim Délről valóak, a Sar törzsből. De ahhoz, hogy eljussak ehhez a célomhoz a mai napig is tanulok, és tanulni is fogok életem végéig. Persze mindig van, egy pont mikor elfogy a pénzem és nehezebben jutnék előre a tudás felé vezető úton, de nem adom fel, alkalmi munkákat vállalok továbbra is, ebből gyűjtöm össze a tandíjat. Kisgyermek korom óta tanulom a domhani nyelvet is, így szebben beszélem, mint sajátomat. Mondjuk ez nem meglepő, több szót tudok a közös nyelven, mint a népemén.
Természetesen nem csak a nyelvre és a mágiára oktattak, harcművészetben is képeztek, de nem vittem annyira túlzásba. Belátom talán egy kicsit többet álmodoztam ezeken az órákon, mint figyeltem az oktatómra, de azért van így is ami rám ragadt. És most itt tartok. 20 éveimet élem, egyenesen haladva előre a célom felé, hogy magas szintű Jégmágus leszek.

Addig is a minden napjaimat alkalmi munkák keresésével és elvégzésével töltöm, hogy elegendő pénzem legyen a tanuláshoz, hisz nincs semmi se ingyen az életben. Meglehetősen egyhangúak voltak a napjaim, egy esetet kivéve, ami biztos vagyok benne hogy örökre emlékezetes marad.
Röviden össze foglalva egy fáradt, munka kereséssel töltött napom vége felé épp a szállásomra tartottam vissza mikor  egy kéz ragadott meg, kérlelve hogy ne álljak neki ellen, nem kíván bántani. Igazán meglepő volt az eset de most már így vissza gondolva örvendek hogy akkor nem kezdtem el kapálózni. Mint kiderült a támadóm, inkább amolyan védelmező volt, aki valahogy észre vette hogy faeldek vannak a nyomomban. Azóta is hálás vagyok Firdilgnek a segítségeiért. Elég lehetetlennek tűnt az eset, hisz a faeldek nem arról híresek hogy feladják a keresést, és még ha egyszer meg is úsztam tudtam hogy újból megtalálnak és azt talán már végzetes is lehet. Így hát Firdilgel megterveztük hogy magamat csaliként használva tőrbe csaljuk az üldözőimet, hogy a saltusiak rajtuk üthessenek. Bonyolult út volt, amiben megtanultam hogy türelmesebbnek kell lennem, és olykor csak olaj a tűzre ha elfutsz. Illetve hogy a faeldek se egyformák, közöttük is akad olyan aki segíthet ha baj van. És megtapasztaltam személyesen is hogy milyen üdítő érzés mikor megjelenek a saltusiak és a te oldaladon állnak.