Nort Southand

Név: Nort Southand
Nem: férfi
Faj: domhani
Életkor: 45
Jellem: többnyire csendes, nehezen megnyíló személyiség. Nagy alkoholfogyasztó, paranoiás. Nagyon szereti a gyerekeket és az állatokat. Élvezi a harcokat, de a megölt ellenségek mindig kísértik őt álmában, melyet alkohollal és altatógyógyszerekkel nyom el.
Kaszt: gunslinger – fejvadász
Kinézet: barna haj, őszes részekkel és őszülő szakállal, vadnyugati öltözködés, kék szem, 186 cm magas
Felszerelés: egy kékacél revolver töltényekkel (1861-es K-Colt Navy, tökéletesített töltőrendszerrel), egy övtáska, benne általában gyógyszerekkel és alkohollal
Előtörténet:

A nevem Nort, és én vagyok a legfurcsább domhani. Egy olyan ember leszármazottja vagyok, aki talán sosem élt, egy olyan harcművészetet művelek, mely talán sosem létezett, és olyan fegyverekkel harcolok, amikről még a mesékben sem olvastam. De… itt vagyok. Már ha számít ez egyáltalán.

Domhanon születtem, de sosem voltam tisztában a gyökereimmel. Nem ismertem se az anyámat, se az apámat. Azt tudom, hogy bűnözők nevetek fel. Egy tolvajbanda tagja voltam, szülői gondoskodást pedig a társaim szüleitől kaptam. Amit persze még véletlenül sem lehetett annak nevezni. Ugyanakkor mindig is felnéztem azokra a férfiakra, akik egyenruhában óvják a rendet… sajnos az a baj, hogy a magunkfajtától is. Egészen kamaszkoromig éltem az árulással, osztozkodással, hazudozással és „tolvajbecsület”-tel teli életemet, aztán egy éjjel álmodtam egy fura fazonnal. Ez a találkozás pedig megváltoztatta az életemet.

Egy sivatagos területen jártam akkor, és egy ősz férfi fogadott. Hasonlóan volt felöltözve, mint egy saltusi lovag, csak ő nem feketét, hanem sötétzöldet viselt. A derekán pedig két öv lógott keresztben, és mindkettőhöz tartozott egy tok, benne egy forgótáras pisztollyal. Életemben nem láttam még ilyen fegyvereket. Volt bennük valami… ősi, de nem az agyonhasznált értelemben. Illettek a muksóhoz, aki maga is koros volt, de messze nem tűnt öregnek. Legalábbis nem úgy, mint egy részeg kocsmatata.

– Üdvözöllek a birodalmamban, Nort. Sok mindenről kell beszélnünk.
– Ki vagy te?
– Sok mindennek neveztek már. Hívj csak nyugodtan „Síkvándor”-nak. Azért hívtalak, hogy megtanítsalak téged harcolni. De nem késekkel fogunk ökörködni, mint te és a tolvaj barátaid. Mi egy egészen más formában harcolunk.
– Őőő… Bocsi, de nem igazán vágom, miről rizsázol, „Síkvándor”. Ki az a mi? És tudnál mondani valami nyugtatót is? Kissé be vagyok fosva, tudod… nem mindennap hívnak be öreg faszik a saját világukba, hogy megtanítsanak harcolni.
– Mindenre kapsz választ, ne aggódj.
– Nem győztél meg, tudod?
Ekkor a fazon pisztolyt rántott, és lőtt is. Mire az agyam felfogta a történteket, három lyuk volt a földben, közvetlenül a talpam előtt. A pisztoly pedig már a férfi tokjában volt.
– Ezt akarom neked megtanítani, Nort. Neked, mint a vérvonalam utolsó örökösének. Az első új gunslingernek.

Síkvándor minden éjszaka magával vitt a világába, miközben én aludtam. A testem nem érzékelte a fáradtságot, aminek örültem, mivel egész éjszaka gyakoroltatta velem a pisztolyforgatást. Ezek a fegyverek azonban mások voltak. Amellett, hogy régiesebbnek néztek ki, mint amiket eddig én láttam, kékacélból voltak kovácsolva. Kár, hogy nem tudtam őket magammal hozni. Domhanon jó pénzért adhattam volna el őket. Minél többet gyakoroltunk, annál többet mesélt magáról. Elárulta, hogy ő egy elpusztult, alternatív Domhan veteránja. Egy olyan Domhané, ahol a faeldeket elfnek hívták, ahol a domhaniak egy Föld nevű világból származtak, és ahol egy pusztító hatalom mindent elsöpört.

– Háború robbant ki a világok között. Én és az általam kiképzett faeld gunslingerek kivettük belőle a részünket, de az elszabadult gonosz erőt mi sem bírtuk megfékezni.
– Egész pontosan mi szabadult el?
– Egy entitás, mely a viszályt szipolyozza. Egy lény, ami a háborún élősködött. Chaotának hívta magát. Még a sárkányok sem tudtak vele mit kezdeni. Ők is elpusztultak – azt hiszem –, a gonosz maga pedig már következmények nélkül falhatta fel a világokat. Minden társamat elvesztettem. Ismét én lettem az utolsó a fajtámból.
– Akkor hogy élted túl?
– Sehogy. Én csapdába estem ebben a zárt világban, de azt tudom, hogy a testem elpusztult a régi Domhannal együtt. Én azt gondolom, hogy köze lehet ahhoz a varázslónőhöz, akivel összehozott az élet. Harmonia volt a neve. Egy olyan rend tagja volt, amely azért jött létre, hogy megfékezze Chaota erőit. Mivel itt vagy, ezek szerint sikerrel járt. De a világomat már nem bírta megmenteni. Ő küldhette a lelkemet ebbe a dimenzióba, ahol már nem is tudom, milyen régóta élhetek. Akár évszázadok is eltelhettek a régi Domhan pusztulása óta. Harmonia egyszer meglátogatott. Elárulta, hogy megszülte a közös gyermekünket, és ne aggódjak, jó kezekben van a sorsa. Azóta nem láttam. Mivel itt vagy, gondolom igazat mondott.
– Csak nekem jelentél meg?
– Igen. Minden ősöddel próbáltam kapcsolatot létesíteni, de nem sikerült. Még a saját fiammal sem. Harmonia elárulta, hogy a dekád idején született fiú fogja örökölni a tudásomat. Te akkor születtél?
– A nyolcszázadik esztendőben, igen.
– Tudott valamit az a nő.

A Síkvándor szépen lassan betöltötte életemben a pozitív apafigura szerepét. Az ő történetei, leckéi és útmutatásai nagy hatással voltak rám. Magam mögött hagytam a tolvajlétet, és kemény munkával kezdtem megkeresni azt a pénzt, amellyel később megalapoztam a tanulmányaimat. A múlt kísértett néha, de túltettem magam a nehézségeken. Közben pedig minden egyes éjszaka forgattam a revolvert sok-sok éven át. A Síkvándor javaslatára elkezdtem nyelveket tanulni, és más kultúrákat megismerni. Néhány évig cserediák voltam Vidatharon, ahol megismerkedtem a faeld lányokkal. Későbbi menyasszonyom is belőlük került ki. Síkvándor elmesélte, hogy Harmonia is faeld volt, így nem is gond, ha velük keveredem. Az életem akkor ért újra fordulóponthoz, mikor minden jónak vége szakadt. Ironikus, hogy én sem kerülhettem el a gunslingerek sorsát.

Síkvándor elárulta, hogy lassan közeleg a tanítás vége. Ő már nem tudott többet mesélni vagy tanítani nekem a gunslinger életről, saját bevallása szerint pedig, mivel a véremben van a varázserő, emiatt sokkal jobb pisztolyhős lehet majd belőlem, mint amilyen ő volt. A baj csak az, hogy én nem szerettem volna arra az útra lépni. Ekkor már aktív tanár voltam, eljegyeztem a választott leányt, és már a családalapítás is megfordult a fejünkben. Az élet azonban másképp döntött. Egykori tolvajbandám tagjai időközben befolyásos alvilági figurák lettek, egyikük pedig megkeresett engem, és szeretett volna ajánlatot tenni nekem egy munkával kapcsolatban. Én elutasítottam, mire mikor másnap hazaértem a munkából, holtan találtam a menyasszonyomat. Kard végzett vele. Ekkor árulta el Síkvándor, hogy most következik a végső gunslinger próba. Először azonban meg kellett szereznem a saját pisztolyomat.

Síkvándor elárulta, hogy az ő revolverei a testével együtt elpusztultak, így azokat nem örökölhetem meg. Viszont készült egy hozzájuk hasonló pisztoly, melyet Harmonia Domhanban rejtett el, hogy ha eljön az idő, hozzáférhető legyen. A pisztolyhoz el kellett zarándokolnom, méghozzá Domhan vad erdőségeibe. Ott találtam meg a saját fegyveremet, eltemetve egy nagy fa tövében. A pisztoly még ősibbnek tűnt, mint amit Síkvándor használt, de nekem jobban kézreállt. Vele ellentétben én csak egyetlen fegyvert kaptam, de nem is bántam. Mindig is egy revolverrel gyakoroltam a Síkvándor sivatagjában. Ezután következett a bosszúm. Régi kapcsolataimat felhasználva rátaláltam egykori társamra, és a teljes bandájával együtt a másvilágra küldtem. És a legszörnyűbb az volt, hogy élveztem a harcot. A vérem forrongott, és ahogy Síkvándor mondta, a varázsvér alaposan felerősítette a képességeimet. Nem tanultam életemben semmilyen mágiát, de a képességeimet felerősítette. Anélkül tudtam újratölteni, hogy odanéztem volna, és majdnem minden lövésem pontos volt. Igen, tagadhatatlanul gunslinger ősöm volt. Aznap éjjel látogatott meg Síkvándor utoljára.

– Gratulálok, Nort! Teljes értékű gunslinger lettél. Az első az…
– Gyilkos lettem, Síkvándor, nem hős. Úgy csinálsz, mintha hősiességet hajtottam volna végre.
– A gunslinger sosem fekete vagy fehér. Teszi, amit tennie kell, hol így, hol úgy. Tudom, hogy te érzed: erre születtél. Rád vár a nagy küldetés.
– Miféle küldetés?
– Hogy keress és képezz újakat. Szeretsz tanítani, nem?
– Történelemre, igen. De nem gyilkolni.
– Nort, te olyanokat képezhetsz ki, akik megvédhetik a világokat a rájuk váró veszélyektől. Nem gyilkosokat szabadítasz Domhanra.
– Szörnyeteg lettem, öreg.
– Csak elöltenek a rossz érzések. Nézd, egy gunslinger vállalhat bármilyen munkát, amivel gyakorolhatja a tudományát. Ha a lelkednek egyszerűbb, vadászd le Domhan alvilágának elitjét, vagy bárkit, aki gonosz tetteket hajt végre.
– Majd még meglátjuk.
– Búcsúzni hívtalak most, Nort. Harmonia itt járt, hogy közölje, végre átléphetek a másvilágra. Beteljesítettem a küldetésem, és átadtam a tudásomat egy arra érdemes személynek. Te rád lehet nagyobb dolgok várnak majd. Nem tudom, hogy a gonosz erői ezt a Domhant is el fogják-e érni, de készen kell állnia a gunslingerek rendjének, és meg kell állítaniuk az összes sötét erőt. Csak ne felejtsd el a kódexet!
– Nem fogom, öreg. Köszönöm, hogy ennyi éven át utat mutattál nekem. A nevedet azért elárulod végre?
– Lotter. Lance Lotter. Hosszú nappalokat, Nort Southand.
– Nyugodalmas éjszakákat, Lance Lotter.

Nehezen viseltem a mentorom elvesztését. Rászoktam az alkoholra, és részt vettem a saltusi lovagrend külsős fejvadászokat foglalkoztató programjában, melynek lényege, hogy külső világokon és Domhan mélyén zajló gonosz mesterkedéseket előzünk meg, fegyverrel. A kényes melókat, amelyeket nem bízhatják rá olyanokra, akiket le lehet nyomozni. Ha a saltusi lovagrendre sokan fejvadászegyletként hivatkoznak, nos… mi vagyunk a saltusiak kémei és orgyilkosai. A feláldozhatók, akiket jól megfizetnek, de akikért nem is kár. Én pedig attól félek, hogy el fogom árulni a gunslinger kódexet, és elfelejtem az apám arcát.