Utak és utcák

Nyugodtan haladok az utcán, Domhan központjában. Nézek erre-arra, s feltűnik nekem, hogy mennyi faj képviselőjét lehet látni, amelyik jön velem szemben. Mindegyiket megvizsgálom, kezdve a fejétől a lábának ujjáig. Ha éppenséggel nincs érdekes alak a közelben, akkor az építészet foglal le engem. Teljesen más, mint amit otthon megszoktam, mások a motívumok. A nagy levegőzés addig fajul el végül, hogy megpillantok egy fogadót, ahonnan ínycsiklandozó illatok lebegnek kifelé, hogy tőle a kalandozónak összefut a szájában a nyál. Velem sincs másképp, sőt kifejezetten megéhezek. Hamar Szárnyaló Paripához, majd ott a pulthoz sietek, hogy minél hamarabb ételhez jussak.
- Szép napot! Kérnék egy Kacsacombot krumplival és savanyúsággal, magvakkal. – adom le a rendelésem, mire az előttem álló személy gyorsan körbenéz az alaksorban, majd mivel nem talál helyet, így mutatja, hogy fáradjak eggyel feljebb. Bólintok neki, majd szép lassan elindulok. Amit le kell küzdenem az csak pár fa lépcsőfok, ami első ránézésre rendbe van. Még utoljára szétnézek idelent, aztán a fakorlátot megfogva indulok felfelé. Az első pár lépés megteszem a célom felé, azonban az ötödik foknál a bal lábam alatt a faszerkezet ismeretlen ok miatt megadja magát.
- A jó büdös életbe! – káromkodok Saltusi nyelven,  miközben a reflexeimnek hála, hogy nem verem oda a fejem, vagy a testem különösebben keményebb dologhoz. Ott fekszek a lépcsőn, bal lábam lóg a levegőben. Fájdalom érzete érkezik, mire én felsóhajtok. Szóval sikerült komolyabb kárt okoznom magamban, vagyis az aki a lépcsőt készítette. Csak most tűnik fel, hogy mögöttem a beszélgetés elcsendesedett és mindenki engem bámul, hogy jól vagyok-e? Azonban nem veszi senki sem a fáradtságot, hogy segítsen? Naná, hogy nem. Gondolom a Saltusi káromkodásomat hallva jutottak el ehhez a következtetéshez.

Nincs időm arra, hogy bámészkodjak innen, mert hamarosan megjelenik egy férfi. Ha eléggé tájékozott vagyok, akkor feltehetőleg Laer lehet, de nem minden esetben lehet biztos az. Beszívom a levegőt, majd szépen kifújom. A kérdését közben sikerül az agyamnak felfognia a nagy dohogás mellett.
- Azt hiszem megmaradok – szólok hozzá, aztán próbálok felkelni magamtól. Út közben attól tartok, hogy a másik lábam alatt szintén beszakad a lépcsőfok és leesek. Átkozott tákolmány! A vélhetőleg segítségemre sietett férfi megjegyzi, hogy milyen csalafinta az ötödik lépcsőfok, ám én ettől sokkal durvább kifejezésekkel illetném szívem szerint.
- Azt megköszönném – nyújtom a kezem az övéért, hogy finoman beletegyem az övébe. Nőies mozdulat, s nincs benne semmi durvaság. Ha a másik elkezd húzni, akkor én próbálom a lábammal és a másik kezemmel is segíteni a műveletet. Mindaddig jól mennek a dolgok, míg nem bele nem szorul a lábam a két részre tört fadeszka közé. Szóval nem fog csak úgy egyszerűen kijönni, mint hinné a másik.
- Köszönöm a segítségét – kapaszkodok meg fakorlátban, aztán ránézek a megmentőmre.
- Ha van valami ötlete, hogy miként szabadulhatnák meg ettől a csapdától, akkor szívesen meghívnám étkezni, vagy egyszerűen italra – nézek bele a szemébe a mély-szürkéimmel,  közben sziszegek egyet, mert a lábam egy részén ténylegesen megütöttem.
- S nézze el faragatlanságomat, még be sem mutatkoztam. – formálom meg könnyedén a szavakat.
- A nevem Elkischa Catlor – tudom le a magam részéről az illemet, s titkon arra várok, hogy nem lesz velem tiszteletlen. Ha esetleg közben azon fáradozik, hogy a lábam kiszabadítsa, akkor próbálok eleget tenni a kérésének. Természetesen nem tudok ellenállni annak, hogy ne nézzek le az alagsorra, ahol beszélgetnek a különböző faj képviselői. Rám sem hederítenek. Ez aztán szomorú, de tán elmondhatom, hogy a balszerencsében megbújik némi szerencse.

Hallgatom a férfit, miközben segít felállni a helyemről. Annyi hibázik az egészből, hogy a kettétört deszkalap nem engedi el a lábam. Mikor hallom az elutasítását, akkor egy ideig csak furán nézek rá, majd a következő szavakkal próbálom meggyőzni.
- De van! Igen is, van szüksége erre. Egyedül nem biztosan, hogy ki tudnék belőle jutni. – felelem neki, miközben feltűnik számomra, hogy a borostáját simogatja. Nekem nincs különösebben gondom, ha valaki nem túlságosan ápolt, vagy nem törődik annyit a külsejével. Ezután történik, hogy a rozoga lécső alá küzdi magát. Fogalmam sincs, hogy milyen a helyzet odalent, s milyen nehézségekbe ütközik. Hallom, hogy bemutatkozik előttem, amit a következő szavakkal fogadok.
- Igazán nemes dolog Öntől, hogy ennyit megtesz értem. – nézek bele a szemébe, miközben próbálja alulról kisegíteni a lábam, azonban nem ilyen egyszerű. A további szavakat hallva könnyen leszűröm, hogy egy darabig még a két deszkalap társaságát élvezhetem. A továbbiakban  arra figyelek, hogy mikor szabadulok a fogságból. Hamarosan a Laer erőfeszítéseinek hála, s a fakorlátnak köszönhetően hamarosan minden gond nélkül kihúzom a sérült lábam. Azzal próbálkozok, hogy ráálljak, azonban az eset után valamiért az elmém  jelez nekem, hogy ne erőltessem meg. Mikor sikerül a megmentőmnek lekerülnie a sok zöldségről, akkor a következőt mondom felé.
- Nod, ha van annyi szabad ideje, akkor mindenképpen örülnék. –  értem az alatt, hogy egészen saltus központjáig kísérne el. De vajon tényleg megtenné?
- Nos, ha nincs különösebb tevékenysége jó pár hétig, akkor felőlem benne vagyok. Út közben biztosan meggyógyul a lábam – ejtem ki a szavakat, miközben eszembe jut, hogy itt már rendeltem ételt, amit felhoznak a második emeletre.
- De előtte, ha nem bánja, akkor ebédelnék egyet. Meg visszafelé útra szintén össze kellene szednem a felszereléseket.
Csak abban reménykedek, hogy a másik megértő.

Meglepődök azon, hogy a beszélgető partnerem hihetetlennek találja a gyaloglást. Karavánnal érkeztem, s az a legbiztonságosabb, ha azzal távozom.
- Igen, pár hét megjárni karavánnal a két hely közötti távolságot. De különösen nem bánom, mert sok érdekességet láthatok – felelem neki, miközben ő rögtön leszűri, hogy csak látogatóban vagyok itt Domhanon. A fejemmel bólintok egyet, hogy megerősítsem a feltételezését. Hallgatom végül a szavait, aztán kis idő múlva rajtam a sor, hogy meglepett arcot vágjak. Féllábú fogadó tulajdonos? Vívás? Nos számomra ezek nem értékek egyelőre. Semmi hasznot nem hoz a házhoz, sőt leginkább eltávolodnék tőle. Először legyen meg a fogadóm, aztán gondolkozhatok valami plusszon.
- Azért ennyire törékeny nem vagyok – szúrom közbe, mikor  felajánlja a segítségét, hogy az ispotályig eljuttat engem.
- De tény, hogy nem szabad megerőltetnem. – hangzik tőlem, s felsóhajtok. Úgy tűnik kénytelen vagyok több időt eltölteni Domhanon.
- Igazából farkaséhes vagyok, ami nem jó tanácsadó – jelentem ki egy kedvesebb mosoly kíséretében. Megtámaszkodom a korlátban, miközben átgondolom, hogy miként juthatnánk fel a második emeletre könnyedén. Hajlítani tudom, de nem szabad a súlyom ráterhelni. Mikor nyújtja a kezét, akkor újra elfogadom. A mozdulatom nem durva, mint egy Saltusi lovagnál szokás, hanem pontosan az ellenkezője. Ha sikerül a másikban megkapaszkodni, akkor annak segítségével indulok fölfelé.
- Beszerző útnak nevezném, kapcsolatok és ismeretségek szerzése.   – felelem neki, hogy miért tartózkodok ebben a városban, s mi a célom egyúttal. Bevallja előttem, hogy java részt lovagokkal találkozott. Ez a tény mosolyt csal az ajkaimra, sőt elég édesen kuncogok egyet. Nem tudom, hogy a férfi mit gondol pontosan a Saltusiakról. Számomra úgy tűnik, hogy úgy véli minden Saltusi férfiből és nőből a rend őre válik. Pedig nincs így! Én ugyan lovagi családból származom, azonban alkalmatlan voltam hozzá.
- S miből gondolja, hogy nem tartozok közéjük? – érdeklődöm, hogy pontosan ezzel hová szeretne kilyukadni?

Segít a lépcsőnél, hogy feljebb jussak a második szintre. Minden egyes lépés nehezemre esik, de nem adom jelét különösebben, hogy fájna. Mikor megszűnik a korlát, akkor a figyelmesen továbbra is mellettem marad. Hálásan tekintek rá, valamint kihasználom a lehetőséget. Támogatásával egy üres asztalig sétálunk, hogy ott a formás hátsóm végre megpihenjen egy széken. Megkönnyebbülés számomra, hogy végre leülhetek.
- Sikeresnek-e? Nos bizonyos szempontból igen, egy ismeretség sosem árt. – felelem, miközben a lovagom leül egy székre. Nézem a vigyorgását, aztán hallgatom a szavait. Jó tudni, hogy ő már egy éve lakik itt, ezért nem csoda, ha jobban ismeri a várost, mint én magam. Végl csak rátérünk arra a témára, hogy ő miből gondolja, hogy én nem vagyok Saltusi Lovag. Kiváncsi vagyok a szavaira, hogy mit mond. Vajon alátámasztja az állítását vagy sem? Mikor elsőnek megemlíti az egyenruhát, akkor egyet kell értenem vele egy bizonyos fokig.
- Nos szerintem nem minden saltusi lovag visel egyenruhát, főleg, ha bizalmas feladatot kapott. Mármint civil öltözetet viseljen küldetése során – válaszolom neki, abban bízva, hogy egy picit megingathatom a társaságom tudását.
- Miért kellene kard és puska? Ott a puszta ököl. A kardcsörgés egy csendesebb estén messzire elhallatszik, vagy egy puska zaja. Míg e szempontból az ököl hangtalan gyilkos, főleg ha tudja hová célozzon először. – próbálkozok továbbra is, ám szerintem a megbújó mosolyom árulkodó lehet a számára, hogy ne vegye komolyan a szavaimat.
- Féllábú Geliar lehet törzshely, de még egy saltusi is lehet fura és visszahúzódó, kerülve a figyelmet. – hangzik el utoljára, mert az utolsó mondatára nem tudok semmit se kitalálni. Idő közben megérkezik az ebédem, így hozzá is fogok. Nem sietem el, ráadásul nem úgy eszek, mint egy disznó. Úgy, ahogy egy hozzám illő Saltusi nőhöz illik. Azon morfondírozok különben, hogy mennyit áruljak el magamból az új ismerősömnek.
- Rólad mit lehet tudni? Azon kívül, hogy elfoglalt vagy a vívással és a többivel?