Re: Utak és utcák

**Gemorick** Csüt. Aug. 24, 2017 7:57 pm

Airien- Az ég két lámpása

A színház előterét anno úgy alakították ki, hogy az épület hangjait kissé tompítva, mindazonáltal hallhatóan sugározza az utca felé - talán, hogy a darabok előtt bemelegítő zenekar futamai becsábítsák a leendő nézőket, de az is lehet, hogy dúvad kadmetek orvtámadására gondoltak az előrelátó építészek, és biztonsági okokból komponálták meg így az tér akusztikáját. A lényeg az, hogy Airiennek így lehetősége nyílt a saltusi osztag röpke öt percnyi akcióját az elejétől a végéig meghallgatni. Ezalatt a pár perc alatt bőséges mennyiségű domhani, kadmet és saltusi káromkodás áradt bő hullámokban a szabadba, helyenként puskadörrenésekkel központozva.
A bámészkodók érdekes módon nem tűntek riadtnak, sőt, mintha valamiféle szabadtéri cirkuszi előadásra érkeztek volna, vidáman csacsogtak és a benti eseményeket latolgatták. Az az opció, hogy a saltusiak húzzák a rövidebbet, nem nagyon merült fel, bár volt pár alak, aki félig-meddig rosszmájúan megjegyezte a bajsza alatt, hogy igazán otthagyhatnák már végre a fogukat a fekete bitangjai.
Tíz perc telt el feszült várakozásban, mire megjelent az első saltusi ( a félszemű fickó) az ajtóban. Lazán, puskáját a vállára támasztva lépett ki, olyan fensőbbségesen közömbös arckifejezéssel ami rendszerint koronás fők sajátja. Utána egy enyhén füstölgő kadmet következett: varkocsából elszabadult hajszálak törekedtek az ég felé, tetovált arca pedig időnként összerándult, mintha a saltusi Szikravetőjének utótöltetei cikáznának végig a testén.
Utána a rangidős tiszt következett, aki tetetett álmélkodással tekintett végig a tömegen.
- Maguk még mindig itt vannak? Nincs senkinek jobb dolga?
- Öhm... mi az előadásra jöttünk volna... - kockáztatta meg az átlátszó hazugságot egy éltes domhani asszony.
- Mhm. - vakarta meg az egyik rút sebhelyét a férfi. - A művész úr szerintem ma nem lép fel.
- Hát, ha ennyien vannak... - bukkant elő Soen úr kék-zöld foltos ábrázata a félhomályból. A férfi arcán a kiált kínok ellenére reménykedő, kissé mohó mosoly játszott. Lábánál Lámpás ügetett, meglehetősen önelégült ábrázattal. A sort a fiatal saltusi tiszt és a másik őrizetes zárta.
A rangidős saltusi hitetlenkedve pillantott a direktorra, majd egy reszelős sóhajjal és egy lemondó legyintéssel elhessegette a problémát.
- Ezek szerint megint hiába kérnénk, hogy jöjjön és tegyen feljelentést? - szólt lehalkítva a hangját, Airien is épp csak elkaphatta a szófoszlányokat.
Soen bocsánatkérő mosollyal rázta meg a fejét. A saltusi sóhajtott.
- Azért közelebb helyezzük az őrposztot. - majd egy kurta fejmozdulattal Airien felé intett- A kislánynak pedig köszönje meg. Nem úszta volna meg ilyen olcsón, ha nem szalad hozzánk.
Ezzel az idős saltusi megemelte a kalapját, majd a letartóztatott kadmetek kíséretében (akik saját nyelvükön átkozták a rendfentartókat és még megbéklyózva is vadul igyekeztek gesztikulálni) távoztak. Velük együtt a tömeg is oszlani kezdett - hirtelen elveszítették az érdeklődésüket a színház felé.
Soen úgy somfordált Airien felé, mint egy kivert kutya. Bal szeme ijesztően feldagadt, állán káposztaszínű, csipkézetes foltok tarkállottak, jobb karja ernyedten lógott oldala mellett. Ruhái koszosak és tépettek voltak, egyszóval úgy festett, ahogy illett egy ilyen incidens után.
- Airien maga csodát tett. - mosolyodott el halványan és nyúlt, hogy hálásan megragadja a lány kezét- Nem is tudom, hogy háláljam meg... komolyan belebolondulok, ha ez a bolond kutya nem lett volna hajlandó visszajönni. Nem tudom mit mondott neki, de az biztos, hogy az adósa vagyok!

[ Nagyon sajnálom a késést, legszívesebben elhantolnám magam...]

**Airien** Csüt. Aug. 31, 2017 1:03 am

Airien - Az ég két lámpása

Össze-összerezzenve hallgatom a dulakodás hangjait, a képzeletem véres jeleneteket vetít a szemem elé. Nem is tudom, mi a rosszabb: ténylegesen látni a harcot, vagy a lelki szemeim előtt megjelenő képek sora. A laestat elégedetten dünnyög a bensőmben, őt nem zavarja az erőszak nyersesége. Sőt, igazság szerint legszívesebben berontana játszani, csak úgy, komlytalanul, mint amikor gyerekként birkóztunk otthon. Az én számomra azonban az egész csetepaté véres és valóságos, olyasmi, ami fájdalommal és sérülésekkel jár. A tíz röpke perc most évszázadok súlyával nyomja a szívem, és nem értem, a járókelők hogy tudnak ilyen izgatott érdeklődéssel fogadásokat kötni mások szenvedésére.
Amikor végre elcsöndesül a - számomra legalábbis - hosszúra nyúlt fejtágítás a világ nyelveinek egy igen specifikus részéről, idegesen lesem a bejáratot, ahonnan hamarosan fel is bukkan a félszemű saltusi. Mielőtt még bármi vagy bárki más megmozdulhatna, én szinte röpülök felé. Olyan lendülettel érkezem, hogy alig tudok lefékezni az öreg előtt, és mielőtt öég teljesen megállnék, már hadarok.
- Jaj nekem! Jól van? Nem sérült meg? És a csapata? Soen úr is jól van? Ugye még időben érkeztek? És a kadmeteknek sem esett komolyabb baja? Bemehetek?
Ebben a pillanatban jelenik meg a kadmet, ami - igen áldásos módon - félbeszakítja az ajkaimról feltörő, hihetetlen gyorsaságú és egyre jobban trillázó szóáradatot. Hiába, stresszhelyzetben mindig súlyosbodik az akcentusom. Mindazonáltal a szó szerint és átvitt értelemben is füstölgő kadmet látványa elnémít. Nem egészen tudom, hogy mit érzek vele kapcsolatban, olían sokminden kavarog bennem: egyrészt szánalom, mind a szabadságvesztés, mind a fizikai fájdalmak miatt. Másrészt akaratlan vidámság, annyira képtelenül festett ez a mogorva, tetovált bérgyilkos az égnek meredő hajával, hogy önkéntelenül is nevethetnékem támadt. Harmadszor a lelkifurdalás, amiért - még ha csak közvetve is, de - én okoztam a szenvedését. Negyedszer az elégtétel, amiért a vétkeseket elkapták. Végül a megnyugvás - a megnyugvás, hogy már nem árthat szegény Soen úrnak, és a megnyugvás, amiért szemmel láthatólag nem esett nagyobb baja. Halkan felsóhajtok. Mennyivel egyszerűbb volt otthon minden! Persze nem mennék haza, hiszen csak most érkeztem, de máris hiányzik Laederran és a családom melege, az egyszerűen csak szép és jó dolgok egyszerűsége, ahol csínyekre volt szükség ahhoz, elfoglaljuk magunkat.
A következő kilépő a rangidős tiszt, akit fiatal társa, majd a másik kadmet kísér. A legelső szarkasztikus kérdése csak megerősíti bennem azt, amit már eddig is sejtettem: az emberek puszta mindennapi látványosságként kezelik a hasonló helyzeteket, annyira megszokták már.
Amikor Soen úr is felbukkan, a számra szorítom a kezem, hogy ne engedjem ki az önkéntelenül is feltörő elborzadt nyögést, ami a mellkasom feszíti. Az igazgató arca minden színben pompázik, kivéve a normálisat, kissé suta, bicegő járása pedig arra utal, hogy komoly fájdalmai lehetnek. Jaj, miért csevegtem oyan sokáig azzal a két gazfickóval ahelyett, hogy azonnal a saltusiakhoz szaladtam volna? Legszívesebben a grabancomnál fogva ráznám meg magam, ahohy néha a legidősebb bátyám tette, ha valamivel veszélybe sodortam magam és meg akart leckéztetni. Önkéntelenül is közelebb húzódok a pórl járt direktorhoz, de így is éppen ki tudom venni a közte és a saltusi közt lezajló rövid beszélgetést. Amikor a saltusiak távoznak, utánuk integrtek.
- Nagyon szépen köszönöm a segítséget! - hajolok meg az irányukba, majd visszafordulok Soen úr és Lámpás felé. Az előbbi úgy somfordál felém, min azt az utóbbitól várná inkább az emner, akinek persze még csak meg se fordul a fejében semmi ilyesmi. Az öreg kaptárfosztó olyan önelégülten lépked a ggazdája mellet, mintha épp fölfedezte volna a Tiszta Szeszt. Feléjük sietek. Ahogy Soen úr megkísérel mosolyogni, azonnal felé ugrok, és szelíd erőszakkal lenyomom a színház egyik lépcsőjére.
- Ne mozogjon! A végén még rosszabak lesznek a sérülései, mint most!
Azzzal előkotrok a csomagomból egy tiszta inget, amiből a laestat egy hosszú karma segségével egy kendőszerűséget és több csíkot hasogatok. A kendővel óvatosan, kíméletesen felkötöm és rögzítem a töröttnek tűnő jobb kart, míg a csíkokkal a csúnyább vérzéseket kötözöm be. Nem szakszerű orvosi ellátás, de jobb, mint a semmi. Eközben Soen úr csak mondja a magáét, én pedig örülök, hogy arra koncentrálhatok, hogy átmenetileg összefoltozzam a munkaadómat, mert máskülönben bizonyára elpirulnék. Amikor azonban elérünk ahhoz a részhez, hogy pontosan miért is hálás a direktor, felkapom a fejem. Az a tény, hogy kis híján agyonverték, amit én akadályoztam meg, szemmel láthatólag elsikadt a drága igazgató úrnak, most, hogy szeretett Lámpása várlázítóan fensőbbséges pofájával itt ücsörgött mellettünk.
- Khm.... Igen. Min is kaptak össze tulajdonképpen? - kérdem, hogy leplezzem a zavaromat.

**Gemorick** Csüt. Aug. 31, 2017 8:24 pm

Airien- Az ég két lámpása

A három saltusak és a két tiltakozó őrizetes csakhamar beleolvadtak a járókelők masszájába - bár a sor végén haladó tiszt még egyszer megemelte a kalapját Airien felé. Aztán sem a fekete köpenyek, se a füstölgő kadmetek nem voltak többé kivehetőek. Domhan hatalmas óraszerkezete minden különösebb zökkenő nélkül ketyegett tovább, a világok közti világ lakói számára csupán pár percnyi szórakozást jelentett az egész incidens.
Ellenben Soen úr úgy nézett ki, mint akinek legalább két hétig minden alkalommal eszébe fog jutni az eset, ha megpróbál leülni, felemelni a karját vagy egy nagyobb lélegzetet venni - ennek ellenére igyekezett tiltakozni az ellen, hogy Airien leültesse és elsősegélyben részesítse.
- Nem szükséges... igazán! Jól vagyok, ha mondom...! -próbált ágálni, de mivel még pár járókelő oda-oda pillantott a színpad felé, nem nagyon erőlködött.
A törött kar felkötése nem jelentett akadályt, de igazi, vérző sebre Airien nem akadt. Pedig Soen ruháin éktelenkedő szakadások alapján kellett volna lenniük - azonban pont a hasadékok alatt volt üvöltően ép és egészséges a direktor bőre. Sőt, igazság szerint a kart leszámítva és a látványos zúzódások ellenére, abban a szent pillanatban valahogy nem keltette egy megvert ember benyomását. Amikor a saltusiakkal kivonult az épületből, úgy festett és úgy is viselkedett, mint akin oda-vissza négyszer áttrappolt egy laestat, de most, hogy eloszlott a tömeg, eltűnt az a bágyadt, szenvedő lankadtság a tartásából és bizony a tekintete sem az átélt kínoktól csillogott.
- Nem tudtuk eldönteni, hogy ki álljon előrébb a színpadon. Tudod, Lámpás eléggé nehezen viseli, ha úgy érzi, hogy megpróbálják háttérbe szorítani. Netán kitakarni. Néha csak bokán harap, de a jelek szerint nehéz napja van ma az öreglánynak, úgyhogy nem úsztam meg ennyivel . - magyarázta könnyeden, miközben figyelte, ahogy Airien a kötéssel vacakol. - Azért azok a karmok ijesztőek. Kicsit bizsereg a tarkóm, hogy ilyen közel vannak... egyébként, mint mondtam, jól érzem magam...az ingedet pedig kifizetem.
Ha Airien a kötözés közben felpillantott, tanúja lehetett, hogy -csodák csodájára- az elméletileg félhalottra vert Soen úr arcán egy pillanatra semmiféle külsérelmi nyom nem látszódik. Aztán a férfi cinkosan kacsintott, mire a zúzódások zöld-lila foltjai úgy terjedtek szét újra a bőrén, mint tinta az itatóson.

Ajánlott tartalom